Pár éve az index internetes hírportál filmekkel foglalkozó mellékhajtányán megjelent egy cikk, amelyben a szerkesztőség ide tartozó tagjai bevallják, melyik az a film, amit vagy a közönség, vagy a kritikusok, vagy alle zusammen mindenki utált, ők mégis szeretik. A listán helyet foglaló filmek egy részét én magam is láttam, adott esetben olvastam IS (pl. Az utolsó csillagharcos), de akadt olyan is, amit kihagytam. Vagy mert érdektelen volt számomra (Fekete kefe) vagy mert nem bírom a főszerepet játszó színész képét (Rumnapló), de találtam rajta két olyan alkotást is, amellyel vagy teljesen ki voltam békülve (Komfortos mennyország) vagy pedig szerintem is remekmű (Tágra zárt szemek). Ezen a linken meg lehet tekinteni, kinek melyik film nyújt bűnös élvezetet:
https://index.hu/kultur/cinematrix/2014/10/12/filmek_amiket_csak_mi_szeretunk/
Erről az jutott eszembe, hogy milyen sok film van, amit általában szeretnek az emberek, én meg a falra mászom tőlük. A fenti listán hét film szerepel, én pedig hét filmről szeretném megmondani a véleményemet, vagyis elmondani, miért találom vacaknak őket.
Rómeó és Júlia
Az 1996-os film egy időre beskatulyázta Leonardo di Capriót a szőke bájgúnár szerepébe (persze ehhez kellett az egy évvel későbbi Titanic is), aki azóta szerencsére be tudta mutatni a középső ujját a fanyalgóknak. A Shakespeare eredeti drámáját nem csak felhasználó, de lényegében a szövegét közel változatlanul hagyó, mégis napjainkban játszódó film kamaszok tömegeit vonzotta be a mozikba, ami nyilván tök jó, mert kis kultúrát szívnak magukba, ugye? Ebben kifejezetten szkeptikus vagyok, az én generációm nőtt fel ezen a filmen és aki addig sem olvasott klasszikus irodalmat, az a film megtekintése (és ünneplése) után sem tette. Aki meg igen, annak nem változtatott a szokásain a film. A képi világ színes, már-már csicsás, a szereplők néhol ripacskodnak, ami valahol érthető, hiszen ma már egy benzinkúti szájkarate során sem mondja senki a másiknak, hogy sir (netán jóuram), tehát értem én, hogy valahol csak mai köntösbe akarták öltöztetni ezt az örök érvényű történetet, ami nyilván nem lesz hiteles, de nekem az egész csak nevetséges lett. Vagy tessék a szöveghez hűen kosztümös drámát csinálni, vagy játszódjon a mi korunkban, de akkor meg legalább modernizálják már meg a szöveget! Ha az utóbbi megoldásról beszélünk, akkor viszont muszáj megemlítenem, hogy az Öld meg Rómeót! című Jet Li film teljesen vállalható.
Oroszlánkirály
Nem megyek messzire Shakespeare-től, máris itt a Disney azóta klasszikussá vált (melyik Disney film nem lesz egyébként később klasszikus?) darabja. Állítólag a Hamlet, dán királyfit próbálták meg cuki kis állatkákkal befogadhatóbbá tenni a csemeték számára, ami náluk nyilván telitalálat volt, de hogy ki az a Hamlet meg hol van Dánia, azóta sem tudják. A filmben adva van egy testileg rokkant, tekintély nélküli antagonista, akitől csak a szemmel láthatóan idióta hiénák félnek, és mégis képes eltenni a láb alól a királyt, aki ugyan levadássza és elfogyasztja az alattvalóit, azok mégis üdvrivalgásban törnek ki a kis utánpótlás láttán, de persze azért kapnak az alkalmon és agyontapossák az apex ragadozót, amikor végre megtehetik. A kis trónörököst egy helyes meleg pár felneveli jóformán vegán étrenden, aztán a húgával kerül vérfertőző kapcsolatba, hogy végül a nagybácsit likvidálva elfoglalja helyét a tápláléklánc csúcsán. Mindezt Elton John giccses zenéjére. Hakuna matata.
A Karib-tenger kalózai
Ismét egy Disney. Johnny Depp, aki minden filmben Johnny Deppet játssza, meg egy jobb sorsa érdemes, bár nem túl tehetséges Orlando Bloom és egy remek képességű Keira Knightley. Vicces? Nem sok eredetiség jellemzi a komikus helyzeteket. Izgalmas? Én negyedszeri nekifutásra tudtam végre végig ébren maradni, és meg is tekinteni teljes egészében a filmet, de semmi olyan szituációra nem emlékszem, amire azt mondtam volna: ez ám a csavar! Nyilván családi filmben nem hullanak a főhősök, mint a legyek, a kardpárbaj, öklözés mindig a jófiú győzelmével ér véget, hepiend, függöny lehull, lehet a ruhatárba menni. A történet elromantizálja a kalózkodás véres valóságát, ráadásul egy botcsinálta főhőst kapunk, akit azért kellene szeretnünk, mert olyan kis béna. A valóságban egy kifestett kokainista szociopatát nézünk, akit valamiért zseninek kiáltottak ki, pedig minden egyes nyomorult filmjében a saját meghasadt személyiségéből ad elő egy szeletet, nem jóképű, nem szimpatikus, nem tehetséges. Nálam egy kategória Nicholas Cage-dzsel és Tom Cruise-zal, de ők megérdemelnének egy külön posztot, ha filmes blogot írnék. Majd még kitalálom. Buta történet kétdimenziós szereplőkkel, giccses díszletek között. A zene kategóriájában jó.
Az aljas nyolcas
Tarantino nekem nagy kedvencem, ezt előre le szeretném szögezni. Az aljas nyolcasba sikerült a szokásos gárdája mellé (számomra legalább is) meglepő színészeket, színésznőket toborozni, a fényképezés természetesen nem hagy kívánni valót maga után, a dialógusok rendesen megírtak, nincs felesleges közhely dobálózás, információszolgáltatás (mint pl. az Autopsy of Jane Doe című filmben a roppant életszagú „de hát te, apám, aki 28 éve vagy halottkém…” kezdetű monológ), a jelmezek és a helyszín, ami miatt lényegében kamaradrámává alakul a film mind adott ahhoz, hogy egy jó produkció legyen. Szokták mondani, hogy egy film akkor működik a nézőnél és tartja fenn az érdeklődését, ha van benne legalább egy olyan karakter (ez általában ugye a főhős), aki szimpatikus, a sorsa iránt nem közömbös a néző, tehát végig fogja ülni az X percet, amíg a film tart. Legalább is, ha az a karakter elég sokáig életben marad ahhoz, hogy a halála utáni maradékot is még megnézzük. Az aljas nyolcas nem bővelkedik szimpatikus karakterekben. Talán a Samuel L. Jackson által játszott fejvadászt kedvelhetjük meg még úgy, ahogy, pedig ő is csak egy hazug kurafi, aki nyilván meg tudja magyarázni a bizonyítványát, de attól még ő is simlis. A többiek vagy érdektelenek, mint Michael Madsen karaktere (pedig bírom a fickót) vagy irritálóak, mint Kurt Russel és Jennifer Jason Leigh, ami amúgy csak azt bizonyítja, hogy ezek mind remek színészek (én személy szerint örülök Leigh kisasszony részvételének, méltánytalanul felejtették el mostanában az A-kategóriában emlegetni), de nekem mégsem működik a film. A sztori érdektelen, ami a Mesternél nem ritka, ő főleg abban hatalmas, hogy totál semmitmondó dolgokról tud érdekfeszítően filmezni, a figurák elnagyoltak (hozzá képest mindenképpen), a rasszizmus rossz-féle szájbarágós zászlólengetés gáz, a csavarok tőle nem meglepőek. Ha Tarantino, akkor maradok a Pulp Fiction-nél, Jackie Brown-nál vagy akármelyik Tiszta románc utáni, de még Django előtti filmjénél.
Mamma mia!
Jó, én nem szeretem az Abbát, ezért nekem nem volt dizsi- és nosztalgiaélmény azokat a dalokat új köntösben hallani, amiket a retró rádiók napi szinten játszanak. Pláne, ha ezeket a dalokat olyan fahangú színészek adják elő, mint Pierce Brosnan és Meryl Streep (akit egyébként kedvelek). A történet bugyuta zagyvasága kb azt a mexikói (kolumbiai? argentín?) szappanoperát juttatja eszembe, ami vagy húsz éve ment valamelyik csatornán és abban az okozta a nagy csavart, hogy kiderült, hogy a lány apja mégsem az, akiről eddig huszoniksz éve gondolja, hogy az apja, mert lehet, hogy az undok bácsi az, csak hát anyuka terhes volt, amikor megerőszakolták, így lehet, hogy az undok bácsi az apuka. Hogy mi van?! Szóval kapunk itt egy kis ejnye, de hülye voltál húsz éve, leányom cseszegetést, de azért az is kiderül, hogy az utód legalább olyan idióta, mint anyuci volt anno, de az apajelöltek sem okosabbak, és mindezt persze nem az esős New Yorkba, hanem a giccsé varázsolt görög szigetvilágba kell helyezni, mert ugye ilyesmi csak ott történhet…Két óra tömény szenvedés, de nem baj, mert van második része is. Amúgy meg játszódna legalább Olaszországban, de mivel Görögország a helyszín, ezért átkeresztelem a filmet Μανα μου!-ra.
Pókember
A Sam Raimi által rendezett, Tobey Maguire főszereplésével készült Spiderpigman jó ideje az első olyan film volt, ami Peter Parker történetét élőszereplősen, nagy költségvetésű, valódi szuperhős filmként mutatja be. Szegény Pókember mindig kilógott kicsit a sorból, ő nem a született hősök közé tartozik, ami alapból még nem lenne annyira gáz, a Zöld lámpás sem volt mindig szuperképességek birtokában. Viszont Peter egy középiskolás srác, aki azon kívül, hogy fotózgat, nem nagyon tud felmutatni semmi igazán érdekfeszítőt, a lúzer, a maga módján introvertált, fanyar (vagy csak szimplán béna) humorú gyerek családi háttere is zűrös, tehát ő volt az a figura, akivel a képregényt faló pattanásos tinik generációi igazán azonosulni tudtak. A film technikai kidolgozása olyan, amilyen, egyetlen képregényhős-filmtől sem vártam el soha tarr bélai jeleneteket, komoly, hosszú, lassú snitteket á la Cuarón, lágy, finom pasztellszíneket, mint Sofia Coppolánál, szóval a képi megjelenítés oké. Ami fáj: Tobey Maguire és Kirsten Dunst. Az előbbi csak pocsék színész, az utóbbi meg nem, csak nem elég tehetséges ahhoz, hogy mindenből ki tudjon hozni valamit. Itt nem sikerült. Mary Jane egy irritáló, idegesítő hülye tyúk, aki még jellemfejlődésen sem megy keresztül. Ráadásul Tobey Maguire 27 évesen ne akarjon eljátszani egy 17 éves srácot, mert hiteltelen. 2002-ben már nem volt olyan nehéz kamasz színészt találni, a gyerekek egyre korábban érnek, bőven sikerült volna. A kölyökképű Tom Hollandnek érdekes módon amúgy sikerült egy teljesen vállalható Peter Parkert adnia, pedig már ő is 21 éves volt, amikor eljátszotta a lúzerből a világ megmentőjévé váló középsulis gyíkot. Persze, az még mindig közelebb van a 17-hez, mint a 27. Amúgy Andrew Garfield dögunalmas szépfiújánál sajnos még a kultstátuszba emelkedett Tobey Maguire Pókembere is jobb.
És a plusz egy…
Gondolkodtam rajta, melyik közönségkedvencet utálom még annyira, hogy nyilvánvaló legyen a listán való szereplése, de olyan sok van, hogy inkább csak felsorolás szinten foglalkozom a többivel, némi hozzáfűznivalóval társítva.
Transformers-filmek: nem vagyok bölcsészhallgató, de az agyatlan film túltolt látványvilággal mégsem az én ízlésem. Tudom, hogy nem én vagyok a célközönség, de pasiként is zavarna, hogy autókkal, robotokkal meg csöcsökkel akarnának lenyomni valamit a torkomon, ami amúgy ennél többet nem tud felmutatni.
Három szín-trilógia: tök jó az új hullám meg a mély lélektan, csak ne lenne rohadt unalmas és elcsépelt, ugyanakkor a nevetségességig fennkölt valami, ami éppen a legegyszerűbb, legprózaibb ábrázolástól lenne torokszorító. A nálam fiatalabbak persze nem is hallottak a Három szín-filmekről, nekik mondom, nem vesztettek semmit vele.
Az utóbbi húsz-huszonöt év magyar filmtermése en bloc: a Szeszélyes évszakok Forgács Gábor-jeleneteire hajazó Üvegtigris, a már az első jelenettől hiteltelen, éppen ezért nem létező helyzetkomikumokra építő Csak szex és más semmi, a kínos, alpári poénokkal kitömött Valami Amerika, a legalább témájában érdekes, de mégis amatőrszagú Örök tél, a nyilvánvalóan pénzsikkasztáshoz alibiként elkészített Pappa pia, Gyöngyössy Bence teljes életműve…Még akkor is kiábrándító a felhozatal, ha időnként elkészül egy Csinibaba (ami a maga szürreális baromságával mégis imádnivaló), vagy a Liza, az Argo, a Kontroll, az A nyomozó, a Fehér tenyér. Mert azért vannak igenis kifejezetten jó filmek, akár úgy is, hogy a kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk mentalitás helyett valóban nemzetközi szintű produkciót teszünk le az asztalra. Erre volt példa a fentiek közül a Liza, a rókatündér, a Fehér tenyér és a Kontroll is. A Saul fiát nem láttam, így arról nem nyilatkozom, de annyira szeretném, ha az utóbb felsorolt filmekhez hasonlók készülnének inkább, és nem ilyen Kölcsönlakás szintű felesleges pénzköltések jellemeznék azt a magyar filmgyártást, ami amúgy régebben ki tudott termelni magából egy Szamárköhögést, Csapd le csacsit, A tizedes meg a többieket.
Jim Carrey-filmek: tízévesen élvezhetőek, aztán felnő az ember. Erről nem is mondanék többet. Illetve annyit még igen, hogy az Ember a Holdon viszont rohadt jó film és igen, még az én véleményem szerint is Jim Carrey a tökéletes választás hozzá.
Fast & Furious-filmek: Transformers kategória, lásd kocsik és csajok, mínusz robotok. De mekkorát ment már, öcsém?!!!
Ezen kívül van még hatszázhuszonkettő másik film, ami nagy átlagban tetszett mindenkinek, csak nálam veri ki a biztosítékot. Majd egyszer talán megosztom a többit is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: