Mindig is tartottunk háziállatot. Persze nem birkát a Nyugati pályaudvar tőszomszédságában lévő gangos bérház második emeletén, de kutya, macska, papagáj, aranyhörcsög szinten. Anyám igazi állatbolond és önjelölt Krisztus, így a normális egy kutya, egy macska állapot nem tartott sokáig. Hirtelen lett két macska, aztán négy, aztán a kutya mellé jött még papagáj, meg pinty, meg kukában talált tengelice. Megérkezett a két ékszerteknős, a közel öt évig (!) élő aranyhörcsög, meg a patkány is. Gyerekkoromban nagyon élveztem, hogy ennyi állattal osztjuk meg a kicsivel több, mint 60 négyzetmétert, de aztán találkoztam a hátrányaival is. Egy időben egy kutyával (óriás schnauzer), négy macskával, két nimfapapagájjal, egy tengelicével, egy pinttyel, két ékszerteknőssel, egy aranyhörcsöggel és egy patkánnyal (hófehér volt, Jógának hívtam és imádtuk egymást) laktunk együtt, óriási volt a hangzavar és a kosz is, amit naponta többször el kellett tüntetni, hogy élhető maradjon a közeg mindenki számára. Miután elköltöztem, nekem szigorúan egy macskám volt, illetve pár évig egy vadászgörényem is. Most két macskánk van és bár még mindig szeretek minden állatot, köszönjük, azért ennyi elég egyszerre.
Négyévesen már kisebb-nagyobb hibákkal írtam és a legtöbb szót el is tudtam olvasni, amivel találkoztam, és mivel nagyon érdekelt minden, ami csak szóba került, hamar rászoktam a könyvolvasásra. Az ifjúsági regények nem kötöttek le, de a természettan, a tudományok, a történelem megfogott. Aztán úgy elsős lehettem, éppen átrágtam magam a kötelező olvasmányokon (lsd. Vuk és Kele), amikor a kezembe került a Családom és egyéb állatfajták Gerald Durrell tollából. Imádtam. Hangosan röhögtem rajta, sírásig vihogtam egyes részein. És mindamellett, hogy roppant szórakoztató iromány, aranyköpésekkel és örök anekdotákkal, számottevően sok érdekességet tud meg az ember az állatokról is, valamint kissé idealizált módon a vidéki Görögország mindennapjairól. Amikor pár évvel később volt szerencsém életemben először Görögországba utazni, őszintén reméltem, hogy valamit én is látok a 60 évvel azelőtti tájból és emberekből (nem), felfedezek én is annyi érdekességet az imádkozó sáskától a peléig (nem), és nekem is lesznek ilyen felejthetetlen kalandjaim a helyi flórával és faunával (nem). Akkor döntöttem el, hogy én márpedig zoológus leszek (nem lettem).
Az évek múlásával aztán elolvastam és rendszeresen újraolvastam a többi Durrell könyvet is, ami csak magyarul megjelent, beleértve Jackie és Margot Durrell dolgait is, és bár egyik sem lopta be magát annyira a szívembe, mint a Családom és egyéb állatfajták, azért a legfontosabb olvasmányélményeim közé került mind. Az Állatkert a poggyászomban című könyv annak a folyamatnak a kezdő lépéseit írja le, ami végül a Jersey szigetén megalapításra kerülő Durrell Magánállatkerthez (Durrell Wildlife Conservation Trust) vezetett. Gerald Durrell akkor állatgyűjtő körútra ment Afrikába (egész pontosan Kamerunba, ami akkor még brit gyarmat volt) és komoly mennyiségű fajt hozott az európai kontinensre, ők lettek a későbbi állatkert első lakói.
Amikor a költözés mellett döntöttünk, egyikünk számára sem volt kérdéses, hogy a két macskánkat magunkkal hozzuk. A Kövér és a Filigrán már nem kifejezetten fiatal (előbbi 9 múlt szeptemberben, utóbbi 8 éves lesz jövő héten), és bár sokan gondolják tévesen, hogy a macskák nem ragaszkodó állatok, illetve inkább helyhez ragaszkodnak és nem a gazdáikhoz (személyzetükhöz, akinek úgy jobban tetszik), ez a mi esetünkben nagyon nem igaz. Végtelenül rugalmasak tudnak lenni, ha biztonságban érzik magukat, és akkor érzik leginkább biztonságban magukat, ha velünk lehetnek. Első körben csak Dante és én költöztünk Németországba, hogy a lakáskérdést megoldjuk, mielőtt a macskák is jönnek; a lányok (tehát a Kövér és a Filigrán) még két hétig édesanyámnál maradtak megőrzésre. Bár anyámat ismerik, szeretik, mégsem tudtak megnyugodni, még a második hét felé sem. Amikor visszamentünk értük, nem voltak hajlandóak leszállni rólunk, alig bírtuk a karmaikat kiszedni a ruhánkból, hogy beszuszakoljuk őket a hordozóba. Autóval utaztattuk ki őket, mivel a repülőre nem tesszük fel őket, hogy benyugtatózva, hidegben és magányosan pánikolva utazzanak, a vonatút a hossza és a többi utas ép eszének megőrzése érdekében szintén kiesett. A Kövér egy dráma királynő, úgy is kezelte az utat, őt ölbe kellett venni, de csak azután, hogy takarosan telehányta és miegymás a hordozóját, mert anélkül ő öt percet sem bír ki benne. A Filigrán kb az M0-ig ajvékolt, aztán rájött, hogy igazából nem is érdekli az egész és elaludt. A hétórás autóút során többször felébredt, körülnézett és jelezte, hogy végtelenül unatkozik, amíg barátnője katatón nyáladzva bambult az ölemben. A tabletta, amit az állatorvosunk javasolt az útra, elvileg nyugtatóként hivatott funkcionálni, de semmit nem ért. Mindenesetre szerencsésen megérkeztünk az akkori lakásunkba, amit a lányok kettő perc alatt birtokba vettek és mintha mi sem történt volna, jelezték étkezési szándékukat. Azt hiszem, ez a kaland a mi idegeinket jobban megviselte, mint az övékét. Azóta is jól vannak, köszönik szépen.
Ha valaki kisállattal költözik, érdemes bizonyos szabályokat figyelembe vennie. A nem uniós országok esetén a kutya és a macska is karantén köteles. Ez azt jelenti, hogy az állat sima fémketrecben szállítható, de sem játék, sem takaró nem maradhat vele, minden, ami az állattal együtt érkezett, elégetésre kerül (pl. Izlandon). Az állat kéthetes-hathónapos karantén időszak után (országtól függ) visszakerül a gazdájához. Az, hogy az útlevél-chip-oltási könyv kombó nélkül még a karanténig sem jut el az állat, nem kérdés. EU-n belül csak az engedéllyel tartható állatok képeznek kivételt, a magáncélra tartott házikedvenc, lsd. kutya, macska, vadászgörény sima állatútlevéllel és a megfelelő oltások beadása után szabadon utazhat. Az állatútlevelet az állatorvos adja ki, belekerülnek az állat, a gazdi, az oltások adatai, az esetleges betegségek, illetve beleragasztható az állat portréja (görögteknős esetében a hasi páncél fotója, de a görög teknőshöz egyéb papírok is kellenek, szóval ezt csak érdekességképpen írtam). Az útlevél és a chipelés ára kb. 60 000 HUF, oltással együtt olcsóbb állatorvosnál itt meg is áll az összeg, drágább orvosnál felkúszhat akár 80 000 HUF-ra is. Nem pénztárcabarát akció. Az útlevél és az oltások nélkül az állat nem léphet be német földre és ezt szigorúan is veszik! Aztán jön a gyakorlat.
Állatorvos nagynéném roppant segítőkész volt, mi nyilván nem fizettünk fejenként 60 000 forintot a két macskára, hanem egy éttermi vacsora árából megoldottuk, hiszen bár az oltásokat családi alapon megszámította (értsd, nem fizettem egy petákot sem), az útleveket az állatorvos is csak igényli és fizet érte, tehát nem tart a fiókban hat-hét darabot, így azt nyilván kiperkálja az ember unokahúga. A veszettség elleni oltás macska esetében is kötelező, annak beadása után 40 nappal utazhat csak az állat, így erre érdemes időben felkészülni, és nem az utazás előtti napokra halogatni az állatorvos meglátogatását. Kivéve, ha előző naptári évben is megkapta az állat az oltást és nem telt le napra pontosan az egy év a következő oltás beadásáig, mert akkor folyamatos a védettség, tehát nem kell 40 napot várni. A határok már egy jó ideje nyitottak, de ettől függetlenül enyhe extraszisztolés panaszokkal küzdöttem a határ megközelítésekor: mi lesz, ha megállítanak, ha kérik a papírokat, és bár mindenre odafigyeltünk, valami mégsem stimmel?! Az osztrák határon ördögszekereket fújdogált a szél…na jó, nem, de egy embert sem láttunk közel s távol a bódé kilométeres sugarú körén belül. A német-osztrák határon egy unott fickó ült egy sámlin az egykor szebb napokat látott bódé előtt gépfegyverrel az ölében, és csak intett minden autónak, hogy haladjon tovább, mert neki erre nincs kedve, sem ideje. Miután megúsztuk, hogy illegális állatcsempészet miatt az aszfaltra fektessenek minket bilincsbe vert kezekkel, az érkezésünk utáni első héten elvittük egy helyi állatorvoshoz a Kövért és a Filigránt, hogy bejelentsük őket. Az állatorvos először értetlenkedett, aztán röhögött és közölte, hogy hiába van bechipelve az állat, ráadásul az EU előírásainak megfelelő chippel, ő azt nem tudja leolvasni, adatot (pl. cím) rajta nem tud módosítani, de amúgy teljesen felesleges, mert nem kötelező. Ha be akarjuk jelenteni az állatot, azt a Tasso-nál megtehetjük, de ez sem kötelező. Amúgy az oltásokat sem érti, mert veszettség ellen SEM kötelező a macskát oltani, pláne nem évente, mint Magyarországon, szóval elég, ha kétévente beoltatjuk a macskákat, amennyiben akarjuk. Ha nem akarjuk, akkor meg nem kell. Hát, ennyit az EU-s előírásokról, az ablakon kidobott pénzről és a felesleges maceráról, amit a lányok és mi is átéltünk. Állati élmény volt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: