A popzene a zeneművészetek H&M-je, mindig változó trendekkel, szélsőségektől mentesen, de azért azokból időnként lebóvlisítva egyes elemeket átvéve. Vannak közte felejthető, egynyári darabok (pl. olcsó, spagettipántos rózsaszín top), meg azért néha egész minőségi példányok (pl. kockás gyapjúblézer) is akadnak, amelyekkel az ember évekig, adott esetben évtizedekig biztonságosan elevezgethet. Amikor valaki a zenéről lelkesen beszél, én mindig feltételezem, hogy nem a Despacito változtatta meg az életét. A popzenének ugyanis sokkal több a rózsaszín top résztvevője, mint a gyapjúblézere. Ez utóbbi lehet pl. egy Seal vagy Elton John, az előbbi meg pl. ilyen Despacito meg Pitbull. A nemzetközi popzenénél a magyar egy fokkal rosszabb, ahol olyan bandák, előadók vesznek el egy szeletet a tortából, mint az állami támogatásokból felépülő, de a közönség előtt ezt letagadó Wellhello, a spanyol viaszt nem feltaláló Halott Pénz (akik ugyan behoztak egy stílust a Kárpát-medencébe és ezért ajnározzák őket, de a németeknél ez a pofázós-pop-slágeres refrén-jópofizás kombó már 15 éve megy) vagy személyes anti-kedvencem, a Margaret Island. Alapból mennyire gáz a nevük, ki találta ezt ki?! Margaretájlend, eszem megáll. A Margitsziget derogált? Ezúton követelem, hogy alakuljon egy budapesti templomgyújtogatós black metal banda Chain Bridge néven! Az is gáz, hogy az ilyen Twilightból romantikát tanuló kis idióták szerint az esőben d#gni jópofa, de tapasztalatból mondom, hogy egy idő után rohadtul fázik az ember, a szembe, orrba, szájba befolyó esővíz nem csak kellemetlenül csiklandoz, de előbb-utóbb tüsszögésre is kényszerít, minden ruhanemű szarrá ázik és teljesen mindegy, hogy padon, kőkerítésen vagy a pázsiton esnek egymásnak a párok, a sár- és egyéb koszfoltokat nem lehet később Vanish-sel sem eltávolítani. Arról nem is szólva, hogy ha az afférra mondjuk a Városligetben kerül sor, de a pár pl. Békásmegyeren vagy Soroksáron lakik, akkor oda még haza is kell békávézni. Az énekesnő pedig úgy adja elő magát, mintha valamelyik népdalkórusból jött volna. Alapvetően nincs gond a tájszólással, de ettől még nem lesz művészet, amit művel. Akkor már inkább Sebestyén Márta, ő legalább tud énekelni.
Szóval ezeken a szarokon túl is van élet, nem kell feltétlenül LL Juniort meg a Bangóékat hallgatni, de nem is Drake a zenei élet non plus ultrája. Most hoztam pár tippet azoknak, akik inkább valami értelmeset hallgatnának. Lesz metal, elektro, funk, soul is, hogy ne lehessen rámfogni, hogy elfogult vagyok.
Még egy megjegyzés: a Tool idei albuma itt nem lesz hallgatásra javasolva, mivel az akkora mérföldkő, hogy inkább egy teljes bejegyzést áldozok neki a következő alkalommal.
Junius
A bostoni banda 2003 óta aktív. A zenéjük albumról albumra változik kicsit, de alapvetően amolyan prog-rock/metal, néhol prog-death, dallamosabb black metal vonalon mozog. A tiszta ének jellemzi, erős gitárriffek, hömpölygő, nehéz zene. Nekem több zenekar is eszembe jut, ha őket hallgatom, a Katatonia Last fair deal gone és azt követő zenei korszaka, az Anathema Alternativ 4 és környező időszaka ugyanúgy, mint a Sunn o))) vagy helyenként a Meshuggah. Jóval kevesebb fantáziával és több igénytelenséggel játszik hasonló zenét a Ghost. A Junius a nyilvánvaló áthallások mellett kifejezetten eredeti pillanatokkal is megajándékozza a hallgatót, ötletekből nincs hiány, és valahogy mindig koherenssé állnak össze a témák, még akkor is, ha az ember időnként úgy érzi, ezt már hallotta valahol. A jellegzetesebb dallamok visszatérnek az ember gondolataiba később is, mivel egyes refrének vagy riffek kifejezetten fülbemászóak. Ettől még nem lesz könnyű amúgy a zenéjük, bólogatós, figyelmet megkövetelő számaik nem váltanak üresjáratba. A dalaik nagyrészt spirituális témákat elemezgetnek, történelmi utalásokat tartalmaznak, valahol más metafizikai síkon utazgatnak, mint az átlag szakítós-szerelmes zenék. Nem mondanám kifejezetten mélynek a szövegeket, mivel sokszor meglehetősen érthetetlen, mit is szerettek volna mondani, illetve nem igazán tárgyalósak (mint pl. a Tool), de azért akad tökéletesen értelmezhető darab is. Több EP-t és összesen három nagylemezt jelentettek meg eddig, a legutóbbit 2017-ben, így remélhetőleg lassan jön valami új anyag is tőlük, habár ők sem kapkodják el. Az Alcesttel és a Katatoniával is turnéztak, szóval elég jól a helyére került a csapat. Várom, hogy pár év után végre ismét Németországba jöjjenek és megnézzük őket.
Kaleida
A név egy londoni duót takar, két gyönyörű. fiatal hölgy alkotja a zenekart: Christina Wood énekes és Cicely Goulder billentyűk és mindenmás, akik egy közös ismerősön keresztül találkoztak 2013-ban. Két kislemezt és egy teljes albumot produkáltak csak eddig, de ennek ellenére Roisín Murphy-t erősítették a turnéján és két számuk is felkerült egy-egy hollywoodi nagyprodukció tracklistjére. Egyik számuk az Atomic Blonde-ban, míg első kislemezük a John Wick első fejezetében szólal meg. Az első nagylemezük 2017-ben jelent meg, zeneileg minimál elektro, de fülbemászó dallamokkal. Wood hangja jellegzetesen finom, törékeny, a zenei témák hoznak egyfajta 80-as évek retro hangzást, de nem elcsépelt, nem stílusgyakorlat módon. A lemez nagyon letisztult és nőies, de sem túlerotizált, sem femináci módon, olyan témákat jár körül, mint a felnövés, a szerelem, a félelem, politika, spiritualitás, tehát bármilyen, bárki életében felmerülő kérdésekkel foglalkozik. Bár a Kaleida még nagyon fiatal zenekar, akik nem is alkottak még sokat, érdemes odafigyelni rájuk, mert már most több eredetiséget mutatnak fel, mint hasonló státuszú kollégáik és remélhetőleg ki is fognak teljesedni az elkövetkező évtizedben. Akár egyfajta populárisabb Cocteau Twins is lehet belőlük.
Shawn Lee
Shawn Lee egy 55 éves amerikai fószer, aki egy ideje már Nagy-Britanniában él. Dobol, gitározik, zongorázik, zenét szerez filmhez, játékokhoz vagy csak úgy. A pasas igazi fenegyerek, viszonylag későn kezdett bele a lemezkiadásba, cserébe egy rakás anyaga jelent meg saját néven, különböző projektet keretében, zenekarral közösen, duettben…Gyakorlatilag minden formátumot kipróbált. Igazából nem is baj, hogy nem olyan korán vágott bele a lemezírásba, mivel nagyon kiforrt, nagyon összetett zenét rak le közel három évtizede az asztalra. A blues, a jazz, a funk, a triphop, az elektro, a pszichedélia, az r&b mind szerves elegyet alkot, amolyan shawnleesen semmi nem sok, semmi nem lóg ki, semmi nem nem odavaló. Nála minden tökéletesen ki van centizve, mégsem szigorú vagy merev. Játékos, táncolható, ugyanakkor ultracool, az a fajta zene, ami simán belefér egy Tarantino filmbe is, de egy sci-fi pc-s játékba is. Nagyon jól használja fel az elmúlt négy évtized különböző zenei stílusainak a jobbik oldalát, tökéletesen megfér egymás mellett a sok vegyesfelvágott. A fickó egyszerre mérnök és művész, a precíz dalok mégis könnyedek, az izgalmas hangszerelés pedig folyamatosan fenntartja az érdeklődést. A legtöbb szerzeménye instrumentális, filmzene jellegű, mégsem unalmas. Akinek bejött Bruno Mars retro korszaka, az mélyüljön el Shawn Lee zenéjében is, mert sok hasonló, de mélyebb dolgot talál nála. Ének nélkül vagy azzal is.
Morphine
A Morphine 1989-ben alakult, de az énekes Mark Sandman 1999-es halálával két korszakra osztható a munkásságuk, mivel a banda nem szűnt meg létezni és aktívak a mai napig. Alternatív rockként szokás őket aposztrofálni, de én macho-jazznek hívom a stílusukat. Nincs is belőle több. A Morphine stílusukban tökéletesen egyedüliek, olyasmit alkottak, amit sem előttük, sem utánuk senki más. A rock mellett jelentős a jazz és a blues is a zenéjükben, amely sokszor érzéki, vicces, cinikus, izgalmas. Már maga a felállás sem volt mindennapi, a dobos Jerome Deupree mellett a szaxofonos Dana Colley és Mark Sandman alapította a bandát, utóbbi nem csak énekelt, hanem kéthúros (!) basszusgitáron játszott. A legtöbb daluk ezeken a hangszereken szólalnak meg, és mindegyik teljes értékű szám. Igaz, hogy akad olyan albumuk (The night), amelyen minden számban megjelenik zongora, gitár, hegedű, cselló vagy egyéb izgalmas hangszer, de a puritán, mégis izgalmas hangzás sokkal inkább jellemző rájuk. Okos, sokszor humoros szövegeik a szerelem, élet, halál témákat járják körül, a politika nem jellemző rájuk. Mind zeneileg, mind szövegileg izgalmas zenéjüket 5 albumon hallgathatjuk, de számtalan kislemezt is kiadtak, valamint egy posztumusz lemezt, amely élő felvételeket tartalmaz.
Noora Noor
A Dubajban született, de szomáliai származású, Norvégiában élő énekesnő a soul-jazz vonalon mozog leginkább zeneileg, de az r&b sem áll távol tőle. Mindössze 20 éves volt, amikor megjelent az első albuma a Warner Music Norway gondozásában. Sokszor a hetvenes évek zenéjét házasítja össze modern stílussal, egyfelől klasszikus, másfelől jellegzetesen mai hangzást alkotva. Ő tipikusan azon a most felkapott retro vonalon mozog, mint amit Hindi Zahra vagy Caro Emerald képvisel, csak annyi a különbség, hogy Noora már 20 éve csiszolgatja ezt a stílust és jóval tehetségesebb náluk. Jellegzetes hangjával hibátlanul ad elő bármit, technikailag elképesztő csodákra képes. Aki szerint Alicia Keyes tehetséges, az nem hallotta még Noorát. Ez a nő egy zseni. Valahol egy Ella Fitzgerald bújik meg benne.
Van miből választani. Egészségetekre.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: