Egy hosszabb időszakot hagytam ki, ami egy friss blog esetén sosem jó ötlet, ha a blogger azt szeretné, hogy az írásait olvassák. Én elsősorban csak úgy ki szeretném adni magamból a dolgokat, egyfajta párbeszédet folytatni képzeletbeli barátokkal, ismerősökkel, bár ez a párbeszéd igen egyoldalú. Talán majd változik, meglátjuk. Ha nem, az sem gond. Akinek érdekes, hasznos egy-egy bejegyzésem, az biztosan értékeli majd mindazt, amit leírtam, én pedig örülök, hogy valakinek szereztem egy jó napot, fél órát, stb. Akit meg nem érdekelnek a dolgaim, az meg úgysem olvas. Szeretem ezt a fajta egyensúlyt, élni és élni hagyni. De mi is volt az oka annak, hogy mostanában nem éreztem a csít a folytatásra? Igazából csak helyre kellett tennem pár dolgot, ami már nagyon aktuális volt. Én meg ugye nem vagyok az az emocionálisan überfejlett lény, aki végiggondolja a végiggondolnivalót, érzi az éreznivalót, aztán a szívére/eszére hallgat és lép. Nekem többször is meg kell rágni egy problémát, minden oldaláról megvizsgálni, aztán azt is megfigyelni, milyen érzelmek zajlanak le bennem magát a problémát illetve a lehetséges megoldásokat illetően. Ez pedig eltart egy ideig. És hogy milyen problémákat kellett megemésztenem? Az emberi kapcsolatokat.
Tehát itt vagyunk 2019-ben, egy rakás olyan ember (most elsősorban a saját generációmról szeretnék beszélni, azaz a milleniálokról, illetve az utánunk következő, fiatal felnőttekről), akik már nem az első nemzedék, ahol nem csak apa, de anya is dolgozik 8 órában. Én a női egyenjogúság (nem felsőbbrendűség!) híve vagyok, szerintem a petefészek megléte és a pénisz hiánya nem tesz kevésbé értelmessé, kompetenssé egy személyt. Rengeteg olyan nő futkároz a világban, akikből kiváló tanárok, mérnökök, orvosok, pilóták, mesterszakácsok, kutyakiképzők lettek illetve lennének, ha oktatáshoz jutnának. Van az a mondás, hogy lehet, hogy az AIDS (rák, Parkinson, mittomén, sorolj fel még pár hasonlót) ellenszere ott van bebörtönözve egy írástudatlan agyában. Ez egy olyan bájosan béna közhely, mintha Oravecz Nórácska szájából jött volna, de annál régebbi dolog ez. Viszont a lényeg benne van: az írástudatlanság, az oktatás hiánya rengeteg nagy koponyától foszthat meg bennünket (mármint az emberiséget mint egységet). És az oktatáshoz kevesebb nő jut hozzá, mint férfi. De nem is erre akartam kitérni, csak már megint elindultam egy mellékvágányon. Szokásom, elnézést. Tehát az emberi kapcsolatok. Tehát nem az a baj, hogy anya karriert épít, ahogy az idióták mondani szokták, akik ellenzik, hogy a nő ne CSAK anya legyen. Pontosabban nem arról van szó, hogy anya is dolgozik, mert apa fizetése nem elég egy család eltartásához, ez nem az USA 1958-ban. Hanem az a baj, hogy előbb-utóbb a gyerekre a legtöbb esetben nem jut elég idő illetve az időt nem minőségi módon töltjük el a csemetével. Amúgy az lenne az ideális, ha meglenne a lehetőség egy apa dolgozik, anya főz modellre, mivel feminizmus ide vagy oda, igenis sok nő maradna főállású anya a 2-3 gyerek mellett, elárulom, kevés nő van, aki minden áron vissza akar menni dolgozni a bölcsis korú csimota mellett, a kisgyerekes nők legtöbbször nem tudnak igazán karriert befutni a munkahelyükön, már amelyiket visszaveszik a GYES/GYED után, és még most, a Nagy Munkaerőhiány korszakában is sokszor megalázóan alacsony fizetésért ajánlanak fel nekik munkát 8 órában (arról nem is beszélve, hogy sokan dolgoznának részmunkaidőben, amire viszont nincs esély). Szerintem teljesen érthető, ha egy anya, akinek kicsi a gyereke, nem szívesen dolgozik havi 140 ezer forint nettóért napi 8 órát (néha túlóra), pláne egy olyan helyen, ami még csak nem is kellemes, mert a főnök idióta vagy szar arcok a kollégák, vagy messze van a munkahely vagy maga a munka olyan, ami kiidegeli az embert. Aztán bölcsibe-oviba el, haza, főzni, a játszótéren még nem is jártak, bedobni egy mosást, esetleg leckét írni, meghallgatni, mi történt a gyerekkel egész nap, oda is figyelni és érdemben reagálni. Takarítani, de legalábbis felsöpörni, amit a macska kikapart, levinni a kutyát,stb. Apa sokszor azért nem veszi ki érdemben a részét a házimunkából, mert reggel 8-kor már a munkahelyén telefonál, értekezik, iktat, számláz, mittomén, este hatkor pedig még az íróasztalánál ül és meetingel. Vagy a reggel 6-os kezdés után benn marad még egy délutáni műszakra, mert a Károly beteg, a Sándor pedig felmondott és kevés az ember. De kell a pénz. Egy megbízható babakocsi százezres tétel, a pelenka rohadt drága, a vízszámla is megugrott, az állami bölcsiben, oviban nincs hely, akkor magánintézménybe kell tenni a csemetét, a tankönyvek megint drágák, kell egy jó iskolatáska, tornadressz, menza, miegymás. Mindig van valami, ami miatt túlórázni kell. Aztán a gyerek magányosan nő fel, mert anya/apa sosincs mellette, sosem hallgatják meg igazán, mindig idegesek, frusztráltak, feszültek, fáradtak, nem adnak tanácsot, csak szidnak, mintha ők sosem lettek volna gyerekek és nem csináltak volna hülyeséget, de szidni gyorsabb és egyszerűbb. Ez persze most egy eléggé lesarkított sztori, de rengeteg ilyen van, még ha nem is kötelező, hogy így történjen. De az én osztálytársaim közül sokan élték ezt át valamilyen formában. Vegyük például azt a srácot, akinek két testvére volt, és mind a három gyerek más apától született. Mivel a legidősebb srác utálta a legkisebb gyerek apját (ergo a saját nevelőapját), 17 évesen elköltözött otthonról és haveroknál lakott. Az osztálytársam akkor még kiskamasz volt, és szintén nehezen jött ki a nevelőapuval, de maradt és megpróbált nem konfrontálódni senkivel. Csak mindenki leszarta őt a családból. Vagy az az osztálytársnőm, akinek az anyja foglalkozását tekintve „fizetett kísérő” volt, és előfordult, hogy munka közben zavarták a tanulásra koncentráló osztálytársamat. Néha a nem velük élő apuka is megjelent a küszöbön a távoltartási végzés ellenére, hogy lekeverjen pár pofont anyunak, kicsit meg is rugdossa, mielőtt a rendőrök kiértek volna. Vagy a másik osztálytársnőm, ahol apu korán meghalt, anyunak volt egy szar munkája, szegénységben éltek egy vacak környéken, anyu nehezen kezelte a férje halálát és néha a gyerekeken töltötte ki a dühét és elkeseredettségét. Az öcsi fura alakokkal kezdett barátkozni, aztán kisstílű lopásokban vett részt meg cigit kezdett kéz alól árulni, az osztálytársnőm pedig 16 évesen a barátjához költözött, amikor szakítottak, haverokhoz ment lakni (nálam is volt egy ideig), az utolsó évre ki is maradt a gimiből. Igaz, két évvel később estin leérettségizett. Vagy a srác, akinek az apja überhíres, de a kölykeivel nem törődött, a nagyobbik fiú szintén kamaszként elcuccolt otthonról, a kisebb maradt, de folyamatosan őrlődött a báty és az apa között, majd karriert futott be, amit mindenki az apja befolyásának tulajdonított, és amikor az apját (jogosan) meghurcolták, akkor a média a fiút is elővette. Vagy a másik osztálytársam, akinek nagyon szigorú volt az apja és mindenért elszámoltatták, mindenből tökéletesnek kellett lennie, azt kellett tennie, amit az apja mondott, olyan hobbija lehetett csak, amit az apja jóváhagyott és szó szerint elkobozták egy-egy fontosabb játékát, kedves tárgyát, ha pl. négyest vitt haza töriből ötös helyett. Szóval volt gameboy-a meg egy csomó ultra jó cucca, csak nem volt mindig hozzáférése, és így már annyira nem is irigyeltük szerencsétlent. Meg itt vagyok én is, ahol apu és anyu elvált, apu Münchenbe költözött és míg a nővéremet mindig elhalmozta ajándékokkal, meg nyaralni vitte, én nem is léteztem a számára. Konkrétan volt olyan eset is, hogy nem is köszönt, nem is szólt hozzám, amikor nagyon ritkán találkoztunk. Összesen talán 8 alkalommal találkoztam apámmal. A nővérem a nagyszüleimmel élt 8-16 éves kora között, mert ez volt apám kívánsága, különben nem fizetett volna utána gyerektartást. Utánam nem fizetett, mert minek. Anyu hétfőtől péntekig dolgozott, de suli után nem ültünk le tanulni, mert ő vagy túlórázott (így lettem 7 évesen kulcsos gyerek) vagy leült a tv elé. Pénteken suli után leadott a nagyszüleimnél, majd vasárnap este értem jött, mert ő a hétvégén a fickójával bulizni akart. Nem, anyám nem tiniszülő volt, itt már 36 éves elmúlt, lévén 31 volt, amikor én a világra jöttem. Nem véletlen, hogy senki nem akarta észrevenni, hogy valami nem stimmel velem. A tanárok közül páran látták, hogy másként viselkedem, másként reagálok dolgokra, de letudták egy „újabb fura gyerek” megjegyzéssel. Félreértés ne essék, sok jó tanárom volt. Általános iskolában az osztályfőnöknőm szeretett engem, a töritanárnő, a biosztanárnő is jó arcok voltak. A gimiben csak jó tanárom volt szerencsére, de tudjuk, hogy a tanár nem ugyanaz, mint a szülő.
Igazából nem panaszkodni akartam, csak rámutatni, hogy mennyi olyan felnőtt él, akinek vacak gyerekkora volt és sokakban milyen mély nyomot hagyott mindez. Mennyien szenvednek ma is valamilyen komplexustól, mert gyerekként, kamaszként senki nem volt mellettük, akiben megbízhattak volna. Hány eltemetett, letagadott trauma él a lelkekben, hányan nyomorodtak meg az otthon tapasztaltak miatt. Sokan ma közülük szintén szülők, akik nem tudnak mit kezdeni a saját gyermekükkel sem, mint ahogy velük sem tudtak mit kezdeni a saját szüleik. És így felnő lassan a következő generáció, akik ugyanúgy magukra lettek hagyva, magányosan és frusztráltan eltöltve egy gyermekkort, ifjúságot.
Nem vagyok szülő, de voltam gyerek és mivel még emlékszem rá, milyen volt az az időszak, ezért igenis van annyi jogom véleményt nyilvánítani, esetleg nevelési tanácsot adni, mint bármely anyának. Nem az a lényeg a legtöbb gyereknek, hogy ha a Pistinek van playstation-je, akkor neki is kell. A gyerek formálható, azt az értékrendet fogja követni, amit mi is, a morálja úgy alakul ki, ahogy mi alakítjuk. A többi emberhez, az állatokhoz való viszonya aszerint formálódik, ahogy a szülőktől látja. Ha a kezdetektől megpróbálunk jó embert faragni belőle, és mindezt a megfelelő módszerekkel tesszük, akkor nem lesz magányos, frusztrált, ideges alak belőle. És ehhez a legfontosabb kötelék a bizalom. Nem mondtam nagy újdonságot, mégis olyan kevesen értik meg, miről is szól ez.
Ne nézzük hülyének a gyereket. Ne is nézzük kevésbé értelmesnek, mint magunkat. Ahogy idősebb lesz, a gyerek egyre nagyobb baromságokat fog csinálni, akár tetszik nekünk, akár nem, mert vannak más kölykök meg felnőttek is a környezetükben, akik hatnak rá. Ne megóvni akarjuk a gyereket, hanem adjunk pajzsot a kezébe. Ha a gyerek megtanulja kiskorában, hogy bármi történik, bármilyen kérdés merül fel a kis életében, bármilyen kétségek zavarják, akkor a szüleihez fordulhat, az nem tűnik el még a kamaszkorban sem, hiába is válnak zárkózottabbá. Ha a gyereket állandóan leszidjuk, megbüntetjük, akkor megtanulja, hogy nem szabad a kalapáccsal játszani, csak azt nem érti meg, hogy miért. Ismétlem, a gyerek nem hülye. Legyen türelmünk elmagyarázni, miért ne egyedül játsszon a kalapáccsal, miért úgy a helyes, ha apa/anya is ott van, mi történhet, ha valami rosszul sül el. Ne azt sulykoljuk a gyerekbe, hogy hülye, meg ügyetlen, meg fogalmatlan. Mutassuk ki, hogy bízunk benne, de jobb, ha bizonyos dolgokban együtt veszünk részt. Nem fogunk önbizalom hiányos, frusztrált kamaszokat nevelni, ha a gyerek tudja, hogy a szülei szeretik, megbíznak benne, támogatják. Ha tudja, hogy bármi történik, biztos háttérként ott lesznek neki. Így valószínűbb, hogy a kényesebb témákat is velünk beszéli meg, tehát egyrészt hasznos, érett tanácsot tudunk neki adni, másrészt lesz fogalmunk arról, mi is foglalkoztatja a gyerekünket éppen és lehet, hogy meg tudunk előzni néhány ballépést. A kamaszt egyenrangú félként kezeljük a beszélgetésben. Mutassunk felé érdeklődést, toleranciát és nyitottságot, ha szóba kerül a nemiség, a kábítószerek, a bűnözés, a párkapcsolati problémák, a politika, a suli, bármilyen téma, ami egy kamaszt foglalkoztat. Ne a „te hülye vagy lányom, hogy a Ricsivel akarsz járni!” vagy a „Kidoblak itthonról, ha füvet találok nálad!” legyen a válasz egy kérdésre. Amúgy is olyan zavaros időszak a tinédzserkor, legalább talaj legyen a talpuk alatt. Tök jó, amikor az ember kölyke tudja, hogy valamit elbaszott, de azzal is tisztában van, hogy lesz, ami lesz, de nincs egyedül, mert a szülei segítenek neki. Itt nem arra gondolok, hogy vissza lehet élni azzal, hogy majd fater elmeszelni a dolgot, hanem arra, hogy még ha meg is kell oldani egy problémát, de emellett tanuljon a gyerek belőle. Ha csak megbüntetjük, ordibálunk vele, akkor nem okul belőle, cserébe ha legközelebb is csinál (ne adj’ Isten, még nagyobb) baromságot, már nem fogunk tudni róla és annak még rosszabb következményei is lehetnek. Tudjuk meg, mi miért történt, próbáljuk meg megérteni az okokat, beszéljünk a következményekről és bizonyosodjunk meg afelől, hogy a gyerek megértette, miről is szólt a folyamat. Legyen azzal is tisztában, hogy nem azért segítünk kikerülni a pácból, mert nincs jobb dolgunk, meg a presztízs miatt, hanem azért, mert ő a mi gyerekünk, akit szeretünk, és mi is voltunk gyerekek, akik segítségre szorultak.
Értsük meg és fogadjuk el, hogy bármennyire is meg szeretnénk védeni a gyerekünket a csúnya, rossz dolgoktól, ez sajnos nem rajtunk múlik. Ha nem egy tanyán élünk TV nélkül, mindentől elzártan, akkor a gyerek hamar találkozni fog a hajléktalansággal, betegséggel, halállal, szex-szel, háborúval, kábítószerekkel és minden egyéb mumussal. Beszéljünk vele ezekről a dolgokról, ha kérdez, persze a saját szintjén. Nyilván a kétévest nem ültetjük le magunkkal szemben a fotelba, és folytatunk vele pragmatikus párbeszédet. De ne is intézzük el azzal, hogy te ehhez még kicsi vagy. A gyerek nem hülye (lsd. fent).
Aztán ha sikerült épkézláb embert faragni a gyerekből és eljön az ideje, hogy a saját lábára álljon, akkor tudjuk elengedni őt és ne akarjunk beleszólni az élete minden döntésébe. Lehet tanácsot adni, meg lehet meghallgatni a másikat, de vegyük tudomásul, hogy ő már egy felnőtt individuum, a saját életét éli, azt csinálja (jó esetben), amihez neki van kedve. Olyan zenét hallgat, ami neki tetszik, olyan szakmát választ, ami őt érdekli. Nem a mi kedvünkben kell járnia, hanem a saját útját.
Ha nincs olyan szerencsénk, hogy szeretetteljes családban nőjünk fel, és a hátunk mögött van egy abúzus és/vagy alkoholista, drogfüggő, erőszakos, stb család, vagy legalább is apa vagy anya, akkor nem szégyen hátat fordítani nekik. Értem, hogy a család az család, de míg a barátainkat mi választjuk meg, addig a családot a nyakunkba kapjuk, akármilyenek is. Ha olyan hatással van az életünkre a családunk, esetleg egy bizonyos családtag, ami megakadályozza, hogy az életünket a számunkra ideális módon élhessük, ha folyton mélybe húz, ha megakadályozza az életminőségünk javulását, akkor nem Isten ellen való dolog elhagyni őt/őket. Ha valóban olyanok a szüleink, akiktől semmi jót nem kaptunk, akkor nem tartozunk semmivel sem. A tipikus „én neveltelek fel, te hálátlan kutya” riposzt értelmetlen, a legtöbb gyerek általában nem kéri, hogy megszülessen. A vacak családi hátteret biztosító szülő pedig alkalmatlan arra, hogy gyereket neveljen. Ha már a világra hoztál, az a minimum, hogy nem hagytál magamra, de én, mint gyermek ezért nem tartozom semmivel. Nyilván itt nem arról van szó, hogy legyünk önzőek, ha amúgy a szüleink rendben voltak, de most a mi segítségünkre lenne szükségük, az más dolog, de akit normálisan neveltek fel, abban nem is merülne fel olyan gondolat, hogy ott hagyja a szüleit a csávában. Itt arról beszélek, amikor valakinek kifejezetten rossz a családi háttere, és amikor végre elég idős, hogy legyen lehetősége saját életet élni, a sok visszahúzó erő ellenére, akkor sem tud megszabadulni a piócáktól. Ha valaki bánt bennünket, azzal nem kell együtt élni. Nem kell tűrni, hogy valaki folyton velünk mossa fel a padlót. Anya, testvér, apa, nagyszülő, teljesen mindegy, mi a vérségi kötelék. Ha tönkrevágja az életünket, akkor igenis meg lehet szakítani a kapcsolatot velük. Ha nem megy egyedül, lehet segítséget kérni, nem vagyunk egyedül. A barátokat mi választjuk, jó eséllyel segíteni fognak. Ha nincs ilyen barát/párkapcsolat az életünkben, nem szégyen idegenektől segítséget kérni. Ha csak beszélni akarunk valakivel, hívjuk fel a segélyvonalakat. Ha jogi tanácsra van szükségünk, konzultáljunk egy ügyvéddel. A telefonos tanácsadás, bár nem kifejezetten specifikus, de segíthet megoldani egy problémát, és ingyenes. Sok önkormányzatnál, segélyszervezetnél van ingyenes személyes jogi tanácsadás is, éljünk vele! A rendőrségen is segíthetnek, ha elsőre nem sikerül egy segítőkész emberrel beszélni, ne adjuk fel, ott vannak odakint a többiek még, akik mellénk állnak, csak ne adjuk fel a keresést. Ha pszichológusra van szükségünk, annak is megvan az útja. De ha segítségre van szükségünk, akkor legyünk tisztában azzal, hogy meg kell majd nyílnunk. El kell mondanunk, mi a gondunk és mire várunk megoldást. Gondoljunk arra, hogy a velünk szemben ülő emberhez mi fordultunk segítségért, de nem azért van ott, hogy megítéljen. Ha meghallgat, akkor azt őszintén teszi és nem fog minket hibáztatni a döntéseinkért.
De persze a legjobb az lenne, ha olyan gyerekeket nevelnénk, akiknek a lelki problémáit a felnőttkorában majd nem vadidegeneknek kell feloldania. Álljunk türelemmel a másikhoz és hallgassuk meg őket. Ne csak a gyerekeinket, hanem bárkit, legyen az családtag, barát, kolléga. Akire pedig nincs szükségünk az életünkben, mert dementorként viselkedik, azt gyomláljuk ki a kertünkből. Nem csak mi, hanem a környezetünk is hálás lesz érte. Egy folyton részeg, nálunk tanyázó, problémás, megbízhatatlan unokatestvér kiebrudalása nem csak a saját lelkünknek tesz jót, hanem a párkapcsolatunkat sem terheli meg. Mindenki felelős a saját felnőtt életéért. Folyton a sérüléseinken rágódni, másokat hibáztatni, de tovább sosem lépni arra fog bennünket kárhoztatni, hogy nem csak a saját életünket, hanem a környezetünkben élőkét is megnehezítjük. Nézzünk szembe a traumáinkkal, kérjük segítséget, ha másként nem megy és oldjuk fel ezeket. Nem kell a szüleink hibája miatt magunkat kudarcra predesztinálni. Ne predesztináljuk a gyerekeinket kudarcra, mert nem vagyunk elégedettek magunkkal.
És különben is, peace.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: