Csernobil

Nem régen ért véget  az HBO Chernobyl című sorozata, amely hiánypótló mű minden szempontból. Maga a formátuma (minisorozat 5 epizóddal) is ritkaság, ma hozzászoktunk a két-, esetleg közel háromórás blockbusterekhez, de már egy mezei krimi, thriller, art movie is ugyanilyen hosszú. A sorozatok vagy 8-10 évadot megélnek minimum, vagy a második évad után elkaszálják őket (pl. Punisher). Azonban a szándékosan egyévadosra tervezett és azon belül is tíznél kevesebb részt számláló sorozatok még mindig nem népszerűek, holott szerintem lenne létjogosultságuk.

A sorozat az 1986-os katasztrófáját mutatja be a mai Ukrajna területén található Lenin atomerőmű négyes blokkjának, filmes eszközökkel, nem dokumentumfilmnek álcázva, de részletesen és viszonylag az igazsághoz hűen. A karakterek nagy része a valóságban is létezett vagy él még, néhányuk ugyan a dramaturgia kedvéért kissé át lett formálva.

A mű kivitelezése remek. Bár a sorozat nagy részét Litvániában forgatták, a kijevi színeket Kijevben, a moszkvaiakat pedig Moszkvában vették fel, ami a többi tényezővel együtt csak emeli a színvonalat. A készítők törekedtek arra, hogy a berendezési tárgyak, az öltözékek, a használati eszközök és a gépjárművek nem hogy korhűek, hanem eredetiek legyenek. A ruhák jó része jó állapotban megőrzött darab az 1980-as évek elejéről, valamint közepéről, illetve korabeli anyagok és ruhadarabok felhasználásával készültek. A szoba berendezések, székek, dísztárgyak sokszor a szocialista ipar termékei, amelyek közül sok ismerős lehet a mi számunkra is. Az egyik jelenetben (az utolsó részben) látható egy olyan üveg hamutartó, amilyen az édesanyámnak is volt, bár én végül véletlenül összetörtem úgy 2012 környékén.  A sorozat kamerahasználata, szikár felvételei, amelyek egyszerűen, tényszerűen mutatják be az eseményeket dokumentumfilm-jelleget ad a műnek, a kissé éles, rikító színektől mentes színpaletta a 80-as évek fényképeit, videóit idézik meg. Ez szintén közelebb hozza a katasztrófát, mintha nem is 33 év telt volna el. A szereplők között érezhetjük magunkat. A főbb karaktereket a gondos, hozzáértő castingnek köszönhetően olyan színészek formálják meg, mint Emily Watson, aki sok tv-filmben szerepelt, mozifilmben jellemzően mellékszereplő, de játszott a Vörös Sárkányban, az Equilibrium című Christian Bale sci-fiben, a Gosford Parkban, a Mindenség elméletében, a Kingsmanben, hangját adta a Halott menyasszonyban, és nem utolsósorban Lars von Trier Hullámtörés című drámája női főszerepét is ő kapta. Stellan Skarsgård alakítja Borisz Scserbinát, a szovjet Miniszterek Tanácsa elnökhelyettesét, és Skarsgård nem kispályás színész: az Eltűnés sorrendjében főszerepét játszotta, de karaktere több Marvel-univerzum filmjében is feltűnik, von Trier is többször dolgozott vele, ugyanakkor Mumin-filmekben is adta hangját, és a Karib-tenger kalózai filmekben is játszott. Az idén 30 éves ír színésznő, Jessie Buckley szinte csak TV-filmekben illetve sorozatokban szerepelt, és ezek közül is a Tabu című, Tom Hardy főszereplésével készült kosztümös mű a legkiemelkedőbb, amelyben a női főszereplőt alakította olyan mellékszereplők mellet, mint Oona Chaplin és Franka Potente. A többi szerepet is főleg sorozatszínészek játszák, közülük kiemelném Sam Troughtont, aki a 2017-es Rítus főszerepét játszotta. Őt azért említem meg, mert a Rítus szerintem az utóbbi évek egyik legjobb túlélő horrorja és sokkal nagyobb körben kellene ismerni a filmet. Szintén ígéretes színész Adam Nagaitis, aki az egyik kedvenc sorozatomban, a Terrorban játszott egy emlékezetes figurát, és a sorozat kapcsán el is jutottunk a Csernobil fő erősségéhez, ami a szereposztást illeti. A Valerij Legaszov nevű kutatót alakító Jared Harris az a fickó, aki végig itt volt velünk az utóbbi harminc évben, biztosan hozva a zseniális alakításokat. Játszott a kultikus státuszt elérő Füst-filmekben, mellékszerepelt az Utolsó mohikán és a Született gyilkosokban, alakította Andy Warholt, játszott nagyobb költségvetésű sci-fikben, mint a Lost in Space vagy a Kaptár, de olyan rétegfilmekben is, mint a Boldogságtól ordítani (amit amúgy nagy szeretettel ajánlok), de a Másik Boleyn lány című alkotásban magát VIII. Henriket formálta meg. A Rejtély című sorozat egyik fontos karaktere is az övé, de két igazán izgalmas szerepe volt szerintem a Csernobil előtt, ez pedig Moriarty professzor a Robert Downey Jr. főszereplésével készült második Sherlock Holmes filmben, illetve a már említett Terror című sorozat, amelyben a címadó hajó kapitányát játszotta. A Terror az a sorozat az utóbbi 10 évből, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

A Csernobil tehát egy igényesen legyártott, technikai kivitelezését tekintve már-már tökéletesnek mondható alkotás, elképesztően jó szereposztással, remek dramaturgiával. A sztori folyamatos, nincsenek üresjáratok, a keretes szerkezet biztosítja az érdeklődés fenntartását. A fordított történetmesélés megadja azt az élményt, hogy rögtön az elején belecsöppenjünk mi magunk is abba a helyzetbe, amit 1986. április 26-án az emberek átéltek, ugyanolyan minimális tudással, csak az idővel egyre több információ kiadásával bővítve a történésekről való fogalmunkat. Hiába éltük át mi is Magyarországon (már aki már élt és fel is fogta az eseményeket), vagy olvastunk utána, a sorozat felépítése megadja azt a lehetőséget, hogy teljesen a nulláról indulva ismerkedjünk meg a történettel, és végig a miérteket keressük. Ha már az elején dokumentumfilmes pontossággal bemutatnák, mi okozta a katasztrófát, a történet kevésbé lenne érdekfeszítő, de így nem veszti el a sorozat azt a hatását sem, hogy akár fiktív alkotásként nézzük. Kapunk érdekes karaktereket, izgalmas cselekményvezetést, felmerülő kérdéseket, politikai ármányt, emberi tragédiákat is.

A sorozat igen népszerű lett, mind a nézők, mind a kritikusok elismerő véleménnyel voltak róla, sőt az orosz és ukrán nézők részéről is kifejezetten jó fogadtatásban részült. Habár a valós történések egy része komoly szerkesztésen ment keresztül, tehát a dramaturgia kedvéért nem mindent úgy írtak meg a forgatókönyvben, ahogy az a valóságban történt, sőt egyes szereplők (pl. az Emily Watson által megszemélyesített Ulana Khomjuk) valójában nem léteztek, ez a történet szempontjából nem vesz el a sorozat értékeiből. Megengedhető is ez a fajta editálás a véleményem szerint, hiszen nem dokumentumfilmről van szó és a drámaiság kedvéért lehet (és sokszor kell is) alakítani még a valós eseményeken alapuló sztorin is.

A készítők több szálon futtatták a történetet, egyrészt megismerjük Borisz Scserbinát, aki a pártot képviseli, Valerij Legaszovot, akit felkértek, mint a radiokémia szakértőjét (a sorozatban Legaszov atomfizikus) az események kivizsgálására és a további tragédiák elkerülésére. Másrészt ott van Khomjuk figurája, aki ugyan saját orra után menve kerül bele a fősodorba, de teljes értékű tagként dolgozik a katasztrófa elhárításán. Végigkísérjük egy tűzoltó és várandós felesége heteit, megismerjük a likvidátorokat, akik a hulladék eltakarításán illetve a környéken élő vad- és háziállatok kilövésén dolgoznak. Találkozunk a búvárokkal és a bányászokkal valamint a tartalékos katonákkal is, akik egy része a valóságban is önként vállalták az életveszélyes feladatokat, vagy akiket csak kivezényeltek rendet tenni úgy, hogy a veszély valódi mértékével nem voltak tisztában, mivel el sem mondták nekik. Az atomreaktort üzemelő mérnökök drámája az első pillanattól kezdve kíséri végig a részeket.

A sorozat izgalmas, a figyelmünket igénylő, de azt fenn is tartó mű, számos jelenetnél ökölbe szorul az ember keze. A kivitelezés igényes, körültekintő, a színészgárda remekül teljesít. Az utolsó rész végén statisztikát kapunk, illetve tájékoztatást a valóság alakulásáról, így megtudjuk, hogy a búvárok közül egy sem halt meg a merülést követő hónapokban, ketten még mindig élnek. Mi lett a sorsa Scserbinának, az atomerőműnek, a romeltakarításon dolgozóknak. Amiről nem szól viszont a sorozat, az pont az, amiért mindenképpen tudnunk kell mindarról, ami 1986 áprilisában és májusában történt.

Az 1986-os csernobili katasztrófa nem olyan, mint az első világháború vagy a 2004-es indonéziai cunami. Nem ért véget, a veszély nem múlt el. A következményei nem olyan nyilvánvalóak, mint egy vízár miatt elnéptelenedett falu, tönkrement házak, elmosott életterek. A Lenin Atomerőműben történtek nem értek véget, botorság lenne azt hinni, hogy ami harminchárom éve történt, annak már nincs folytatása, az ember hátradőlhet. Az atomerőmű és környéke még most is sugárszennyezett, a hajdani mag még mindig sugároz, a korábbi betonszarkofág fölé 2017-ben felhúzott acélköpeny pedig csak újabb száz évvel odázta el a a fertőzést. Ez egy olyan katasztrófa, amelyet az elkövetkező generációk több ezer éven át karban kell, hogy tartsanak. Azok, akik 1986-ban gyermekként, fiatalként ki voltak téve a sugárzásnak, nagyobb eséllyel halnak meg idő előtt rákos megbetegedésben. Bár a születési rendellenességek nem nőttek jelentős számban az 1986-87-es években, így nem kimutatható, hogy lettek volna a sugárzásnak ilyen jellegű következményei, de az akkori gyermekek közül többen is bizonyítottan a katasztrófa okán haltak meg pajzsmirigyrákban. Az atomerőmű környéki településekre soha nem lehet majd visszaköltözni. Mondanám, hogy több ezer évig, de addig valószínűleg nem tart ki az emberiség.

A világ egy jó időre megtanulta Csernobil nevét, és ezzel foglalkoznunk is kell. A fukusimai baleset szintén bejárta a sajtót, de volt jó pár incidens az elmúlt évszázadban, amellyel az ember nem találkozik csak úgy, ha nem jár utána. 1957-ben a mai Kazahsztánhoz közeli Majak Vegyi Kombinátban radioaktív hulladékot tároló hordók robbantak fel, ezzel csernobili méretű sugárzást szabadítva a világra. Ugyanebben az évben a brit, későbbi nevén Sellafield atomerőmű magja gyulladt ki, ami három napig égett és sugárzott. Ugyanúgy Sellafieldben 2005-ben fedezték fel, hogy az egyik feldolgozásra váró radioaktív hulladékot tartalmazó egység szivárog. Ennek nyomait már 2004-ben észlelték. A szerencsétlenség elkerülhető volt, mivel a közel 83 000 liter radioaktív hulladék nem került ki a másodlagos tartályon kívülre. 1979-ben, az USA Pennsylvania államában található Harrisburgben az egyik reaktor leolvadása okozott radioaktív szivárgást.

Nem mehetünk el amellett, hogy legyen az konstrukciós hiba, mint Csernobil esetén, nemtörődömség, mint Sellafieldnél, emberi mulasztás, mint Harrisburgben vagy természeti katasztrófa, mint Fukusimánál, egyetlen atomerőmű katasztrófája képes az emberi civilizáció részleges összeomlását idézni. Olyasmivel dolgozunk, amelyet nem tudunk teljes mértékben uralni és kordában tartani. Az atomerőmű jobb opció minden esetben, mint a szenen vagy vizen alapuló technológia, de nagyobb kockázatot is jelent. Ne kezeljük a természet erejét fölénnyel. És főleg ne kényelmesedjünk bele abba a téveszmébe, hogy minden a legnagyobb rendben van, mert a megfelelő emberek ülnek a megfelelő helyeken és minden kézben van tartva. A létbiztonság egy bizonyos fok után már csak illúzió, ne vegyük magától értetődőnek a zavartalan életet. A világon jelenleg több száz atomerőmű üzemel több, mint 450 atomreaktorral.