Németországban nem május első vasárnapja anyák napja, hanem május 12. A legtöbbünknek van némi fogalma anyánkról, és sokan el is gondolkodunk ilyenkor a családi kapcsolatainkról. Szeretjük-e anyánkat és ha igen, elégszer elmondjuk-e neki? Vagy éppen neheztelünk rá, esetleg rohadtul utáljuk, ez helyzettől függ, de az anya mindenki életében egy megkerülhetetlen fogalom. Akkor főleg, amikor mi magunk válunk szülővé, megismerve a szülő-gyermek kapcsolat másik oldalát is, minden azzal járó örömmel és nehézséggel.
Brian Taylor leginkább forgatókönyvíróként illetve a Crank filmek rendezőjeként lett közepesen ismert, aztán 2017-ben megrendezte a Mom and Dad című horror-komédiát Nicolas Cage és Selma Blair főszereplésével. A film nem lett különösebben reklámozva, sok országban moziba sem került, a közönség nem is igen ismeri. Pedig ez az a film, ami azon felül, hogy másfél óra morbid szórakozást nyújt, komoly kérdéseket is felvet, és mindezt nem rébuszokban elénk tolva, mint pl. a The jacket (A fiók) vagy a 23 című filmek. A kritikai sikerek ellenére a nézők jellemzően nem értették a filmet, és ez a film megosztó mivoltának éppen úgy, mint tabudöntögető témájának és a célközönség komoly behatárolásának is köszönhető. A film lényegének megértéséhez kell egy bizonyos életkor, és itt nem a korhatáros besorolásra gondolok. Egy kamasz nem fogja azokat a kérdéseket feltenni a film nézése közben/után, mint ami a szüleiben fogalmazódna meg, illetve a rengeteg kikacsintást sem értené meg. Ahhoz, hogy a cselekményt élvezni tudjuk, szükségünk van a morbid elfogadásának képességére is, szeretnünk kell a fekete humort és tudnunk kell kellő cinizmussal hozzáállni a témához. A film tele van apró finom rezgésekkel, halvány utalásokkal, olyan belső harcokkal, amelyeket csak nagyon felületesen magyaráznak el a szereplők, így kell egyfajta nyitottság és empátia, hogy átérezzük ezeket. Tehát a filmet megérteni leginkább minimum harmincas, negyvenes, fekete humorra fogékony szülők vagy wannabe szülők részére készítették. Legalábbis ők azok, akik maximálisan megértik a film lényegét, mondanivalóját, értékelik humorát és felfogják az apró utalásokat. Mindenki más számára a film vagy egy elborult baromság lesz, vagy érdektelen, vagy értelmetlen. Hogy mennyire nem tudja felfogni és befogadni egy gyermektelen, húszas éveiben járó fickó a filmet, arra ez a vlogger a legjobb példa. De lássuk, miről van szó.
Nicolas Cage és Selma Blair középosztálybeli szülőket játszanak, akik tökéletesen képviselik azokat a kései harmincas, korai negyvenes férfiakat és nőket, akik a gyerekeik és a szüleik közé beékelődve a legtöbbet gürcölnek a család egyben tartásáért. Még nem öregek, de már nem is kifejezetten fiatalok, ugyanakkor már nem is friss szülők, és ebben a helyzetben nem találják a helyüket. Már nem a gyerekek körül forog minden, így jut idő saját magukra is, de valahogy mégsem ugyanaz minden, mint volt. Életközepi válság, megtetézve gyerekekkel. A kamaszlány irritálóan viselkedik, számára ciki a szülő, főleg amikor az megpróbál az ő nyelvén beszélni, a kisebbik gyermek pedig éppen az önállósodás korának küszöbén áll, még figyelmet igényel, ugyanakkor egyre több dolgot él meg egyedül és egyre kevesebbet oszt meg a szülőkkel, jó pár marhaságot is elkövetve. Ez mind normális folyamat egy család életében, ahogy a gyerekek tinédzserkorban személyiséget változtatnak, ahogyan az is, hogy egy szülő életében is eljön az a pillanat, amikor átgondolja, jó döntéseket hozott-e és hogy vajon jó anyja/apja csemetéjének. Mennyire a szülőn múlik, hogy a gyereke kamaszkorban irritáló kis pöcs lesz-e, milyen érzés szembesülni azzal, hogy a gyerekünk cikinek és öregnek tart bennünket, szembe tudunk-e nézni azzal, hogy mi magunk is öregnek és cikinek tartjuk magunkat és vajon van-e ebből kiút? Amikor a megereszkedett, stríás pocakunkat nézzük, meddig érezzük az örömet, hogy a kitágult bőr a szemünk fénye méhünkben hordásának állít emléket és mikor jön el az a pillanat, hogy visszasírjuk a karcsú alakunkat, a hetyke kiállást, a minimális felelősségvállalást? Mikor válunk anyuvá és apuvá, mikor veszítjük el önmagunkat a szülőség ellenében és visszafordítható vagy menthető ez a helyzet? Mikortól szólítjuk magunk között is anyának és apának a párunkat? Normális-e az, hogy bűntudatunk van, amiért irigyeljük a gyerekeinket a szabadságukért? Ezek a kérdések ott repkednek a perifériánkon minden nap, és ezt éli meg a két szülő is, amikor kénytelen szembesülni azzal, hogy soha nem fog repeszteni az aszfalton a „pussy magnet” autóval, mert röhejesen néznének ki benne, vagy hogy a fiatal fickók már nem nézik meg a fenekünket.
Ez a komoly téma azonban egy vérben nem szűkölködő, morbid humortól sem mentes filmben merül fel, és míg a különböző, idiótábbnál idiótább szituációkon röhögünk, van lehetőség jellemfejlődést is tapasztalni (az irritáló kamaszlány, Carly hamarosan a szimpatikus szereplők közé kerül), elgondolkodhatunk a civilizáció törékeny mivoltán, a látszólag jól működő családok háttérben zajló folyamatain, az emberi kapcsolatok bonyolultságán.
A történet szerint a szülők egy nap bekattannak, és módszeresen elkezdik levadászni a saját gyermekeiket. Hogy miért történik mindez, arra több teóriát is alkotnak a filmben, de egyik sem kerül bizonyításra, leginkább valamilyen titokzatos rádióhullám gyanúsítható, de hogy az véletlen-e vagy pl. a CIA generálja-e, sosem derül ki. Ez amúgy nem is fontos, mivel a film, bár horror-komédia, mégis komoly mondandóval bír (lásd feljebb), és a mondandója nem az, hogy a mindenkori kormány vagy árnyékhatalom milyen eszközökkel manipulálja a társadalmat. A gyermekeink iránti harag, gyűlölet, amikor őket okoljuk a saját hibáinkért, kimaradt lehetőségeinkért természetes dolog, bár kevés szülő mer szembenézni vele. De mi történik akkor, ha ez az érzés valami külső hatás miatt triggerelődik, felerősödik és mi bosszút akarunk állni azokon, akiket állítólag a világon mindennél jobban szeretünk? Amikor a gyerekek jóhiszeműen csak haza akarnak menni a szüleikhez, azok pedig cserébe lemészárolják őket (kocsikulccsal, szemeteszsákkal, baseball ütővel), akkor érezzük először azt, hogy a sok kis elkényeztetett gyík azért mégis csak kiszolgáltatott lény, akik mind emocionálisan, mind fizikailag függnek tőlünk, a jóindulatunktól, a szeretetünktől. A két főszereplő, anya és apa azaz Brent és Kendall (imádom, hogy nem George és Susan; valahogy annyira béna, igazi szendvicsgenerációs neveket kaptak a főszereplő szülők), a film végéig amúgy folyamatosan küzd az ösztönös szülői szeretet fölé kerekedő vérszomjjal, azonban míg a gyerekeik iránt érzett szeretet jóformán túlcsordul a lelkükben, módszeresen megpróbálják kiírtani a csemetéiket. Az apa elborult elmével, dühvel, forró fejjel, az anya hidegen átgondoltan, okosan áll neki a gyerekek likvidálásának, ezzel prezentálva jópár ikonikus jelenetet és egysorost a nézők örömére („Sawzall, it saws all!”). És mivel az egész alaphelyzet annyira morbid, a szereplők mindegyike a maga módján nevetséges (beleértve a gyerekeket is), még az is jól áll a filmnek, hogy a figurák ostoba döntéseket hoznak meg, nem filmszerű sablonokban gondolkodnak, amikor cselekedni kell, nincs klisészerű menekülés, kivégzés, viszont a ripacskodás kifejezetten jót tesz a filmnek, hiszen a nevetséges viselkedés oldja a feszültséget, segít inkább a fekete humor felől megérkezni a szituációkba, így nem lesz botrányfilm, hanem egy sötét komédiát nézhetünk végig, ami sok kérdést vet fel, keveset válaszol meg (de nem is feladata, hiszen sokszor elég, ha elgondolkodunk a kérdésen, a választ nem kell mindig megkapnunk, mert azok mindenkinél mások lehetnek), nem kapunk okokat, mert nem azon van a hangsúly. De tudunk nevetni az egészen, ezzel kicsit feloldva a bűntudatunkat, amit azért érzünk, mert néha szar szülőnek gondoljuk magunkat.
Nicolas Cage remekül alkotja meg a figurát, a saját elapásodásába kicsit beletörődő, de emiatt dühöt érző negyven körüli fickót, aki egy olyan fiatalságot kerget, ami sosem volt úgy igazán az övé, nem tartott addig, mint ameddig szerette volna, a családja nem tökéletes és nem tudja, ki és mikor rontotta el azt. Bár én sosem szerettem a Coppola-sarjat, itt csont nélkül passzol a filmbe, kellően őrült tekintetet tud vágni ahhoz, hogy ne mélylélektant kapjunk az ő részéről, hanem nagyon is direkt jelenetekben mutassa meg a karakter kétségbeesését, és hozzá kapcsolódik a film szerintem legikonikusabb jelenete is, amelyben miközben a szülők megpróbálják a gyerekeiket előcsalogatni a pincéből, apuka szánalmasan nyerítve bőgi el a lánya és a fia nevét. Itt a túljátszás, a Cage-re amúgy is jellemző ripacskodás az, ami a jelenet fekete humorát adja és amitől az egész működik. Selma Blair tökéletes kiegészítője Cage játékának, ő az, aki kevésbé látványos módon éli meg a harcot, ami a kései harmincas éveiben járó anyák (mondjuk ki, MILF-ek) sajátja, de ez pont a kontrasztok miatt mégis telitalálat. A gyerekeiért aggódó anya fokozatosan válik hidegvérű vadásszá, hogy aztán a film végére levesse minden gátlását és nyíltan rontson rá a saját purdéira.
A film egy gyöngyszem nem csak a horror kategóriában, hanem a társadalmi problémákat felvető alkotások között is. Egy olyan tabutémához nyúl, ráadásul tökéletesen balanszírozva, amellyel eddig kevés könyv, film foglalkozott. Ha a film gore horror lenne, nem kapnánk semmi extrát, csak vérengzést és valószínűleg kliséhalmazt. Ha a film elmenne a Goonies-féle morbid humor felé, akkor nem kapnánk kérdéseket, csak hentelnénk, miközben szórakoznánk az élő Chucky-kká váló kis csimoták elborultabbnál elborultabb halálán (már akit a gyerekhalál nem zavar). Ennek a filmnek pont, hogy a morbid humora az, amitől nem morbid lesz a film, hanem befogadhatóvá tesz egy nagyon is komoly témát. Hogy meglátjuk-e azt a témát a fekete humor mögött, az már rajtunk múlik. Mindenesetre itt a trailer azok számára, akiknek esetleg felkeltettem az érdeklődését. Számomra a 2018-as év egyik legnagyobb meglepetése volt. Not for educational purposes.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: