Van egy kedves barátom, akivel remekül lehet vitázni különböző kérdésekről, úgy mint politika, közgazdasági problémák, környezetvédelem, összeesküvés-elméletek, vallás, stb. Általában hasonló álláspontról indulunk, de mindig van valami különbség a kettőnk véleményében. Ő néha nagyon szélsőséges véleményen van, mondom ezt úgy, hogy én is általában az átlaghoz képest szélsőségesen gondolkodom bizonyos kérdésekben. Alapvetően mindketten humanista felfogásúak vagyunk, ebből a helyzetből indulunk ki, és mindketten az igazság fehérlovas bajnokainak képzeljük magunkat. Érdemes tudni, hogy ezek a viták két nagyon különböző ember között zajlanak: adott egyszer szerény személyem, közép-kelet európai nő, aki szegény családból jövő értelmiségi, a másik oldalon pedig egy fehér dél-afrikai férfi, jómódú család diplomás sarja, szintén a harmincas éveiben jár. Kellően fiatal ahhoz, hogy a jelenkor problémáját még felfogja, értelmezni tudja, lépést tartson a fejlődéssel, de kellően öreg ahhoz, hogy legyenek emlékei az Apartheidről, ugyanakkor tudatosan élte meg a Zuma elnök által fémjelzett 9 éves abszurdizmus korát. A legutóbbi beszélgetésünkkor arról diskuráltunk, hogy a különböző applikációk, weboldalak, a Facebook, Google és társai mennyire látnak bele az egyén életébe és hogy ez egyáltalán mennyire jó dolog. Ő azt szokta nehezményezi, hogy ezek a programok olyan adatokat is begyűjtenek az egyénről, amit az illető nem szabad akaratából oszt meg. Amikor feltöltünk egy képet a Facebookra, akkor nyilván azzal számolunk, hogy a barátaink látni fogják, beállítástól függően akár idegenek is. Ugyanakkor ha pl. virtuális meghajtóra töltünk fel valamit (vagy felhőbe, kinek mi tetszik), akkor jogosan gondoljuk, hogy az egy privát dolog, ott csak mi látjuk meg még talán azok, akiknek megadjuk a hozzáférést. A két legnagyobb cég jelenleg, akik a mindennapi életünkben is szerepet játszanak és egyértelműen olvassák az adatainkat, a Facebook és a Google. Természetesen akadnak más, kisebb szereplők is a piacon, olyanok, akik a fenti két nagytestvérhez tartoznak, meg olyanok is, akik önállóak.
Aki gmail-t használ, de nincs hirdetés blokkolója, az gyakran tapasztalhatja, hogy az általa korábban (akár hetekkel azelőtt) látogatott weboldalak reklámjai rendszeresen feltűnnek a levelező felületen. Az is előfordul, hogy ha valamiről írunk egy privát mailben (pl. sítúrát szervezünk Ausztriában), akkor az ahhoz kapcsolódó reklámok lepnek el bennünket akár a gmail felületén belül, akár Facebookon, akár az általunk látogatott weboldalakon (mondjuk karintiai szálláshelyeket ajánl egy booking.com reklám). Ez viszont már nem az a kategória, amikor az ember megoszt valamit nyilvánosan, így természetes, hogy nem örülünk neki. A személyre szabott reklám a legjobb reklám, szóval érthető, hogy egy kattintásból élő hirdetési cég optimalizálni szeretné a reklámra szabott költséget és energiát, vagyis ne csak úgy vaktában küldözgesse a reklámokat az embereknek, hanem kevesebb energiabefektetéssel üzemelve csak azoknak prezentálja az eladni kívánt terméket, ahol nagyobb a valószínűsége annak, hogy az megvásárlásra is kerül. Egy másik kedves barátom egy olyan cégnél dolgozik, akik keresés optimalizálással foglalkoznak, és ő bőven rálát arra, hogy egy: ez a technológia hogyan is épül fel, kettő: mennyire hatékony, három: mekkora a kereslet erre a szolgáltatásra, négy: mekkora költségei vannak. Mondjuk úgy, a piac hatalmas, a konkurencia még nagyobb, az emberek tűréshatára egyre magasabb, de a figyelme egyre gyengébb. Ki kell tűnni, bármi áron. Bármi áron?
A legtöbb ember ma már komoly időt tölt a virtuális világban is. Reggeli kávé közben hírportálokat olvasunk, ajándékot webshopból rendelünk, de akár onnan is öltözünk, sőt a hétvégi nagybevásárlást is online végezzük, hiszen sok cég vállal kiszállítást. Online kommunikálunk, de legalább is nem személyesen, hanem e-mailben, chatben, telefonon. Ezek mind egy közvetítőn keresztül történnek, ugyanúgy, ahogy a kézzel, géppel írt, postán feladott levelek is. A közvetítő pedig alkalmazhat filtert. Így kerülhetnek lehallgatásra emberek, bonthatják fel a postánkat, szelektálhatják a mailjeinket. Mi magunk is szűrünk amúgy sokszor, csak nem tűnik fel, pedig ugyanazt csináljuk, amit mások csinálnak velünk. Amikor kéretlen maileket spamnek jelölünk meg, vagy csak kifejezésre, feladóra szűrünk, így megússzuk az olyan maileket, amelyek tartalmazzák a blokkolt szavakat, szótöredékeket.
De az egyén megfigyelése nem csak az online életére vonatkozhat, naponta utazunk buszon, metrón, sétálunk az utcán a térfigyelő kamerák lencséi előtt. Egy szolgáltatóhoz intézett hívás is rögzítésre kerül. Az igazolványainkon szerepel a képünk, akár az ujjlenyomatunk is. A bankkártyánkon keresztül hozzáférhetünk a számlánkhoz, fizethetünk, egyéb tranzakciókat intézhetünk. Sőt ehhez még a bankkártya sem kell, csak egy biztonságos webfelület a bankunk által prezentálva és jelszó. De mégis a nyilvánvaló biztonsági kockázaton felül milyen hátrány érhet bennünket a széleskörű megfigyelés által?
Digitális ujjlenyomatot hagyunk minden esetben, amikor valamilyen eszközt használunk, amely jelen van valamilyen hálózaton. E-mailt küldünk, chatelünk, GPS-t használunk, hogy eljussunk egy adott helyre. Telefonon beszélünk a barátainkkal, a szüleinkkel. Pizzát rendelünk a webpincéren keresztül. Paypallel fizetünk az Amazonon. Egyes közösségi oldalakon nem csak a barátainkkal tartjuk a kapcsolatot, de kedvelünk, követünk másokat, klubokat, filmeket, ismert embereket. Tagjai vagyunk egy online klubnak. Követünk valamit vagy valakit Instagramon, továbbtweetelünk egy bejegyzést, hozzászólunk egy cikkhez a Facebook vagy más online profilunkkal. Ebből a digitális profilból már felállítható egy személyiség profil is, kik vagyunk, hol élünk, mennyi idősek vagyunk, a nemünk, az ízlésünk, az iskolázottságunk. A kedvenc ételünk, autónk márkája, van-e gyermekünk vagy kiskedvencünk és az mennyi idős, fiú vagy lány. Milyen a szexuális beállítottságunk, vallásosak vagyunk-e, a politikai nézetünk szerint hova tartozunk. Anyagilag milyen helyzetben élünk. Ijesztően pontos képet kapunk magunkról az online akcióink alapján. És ez alkalmas arra, hogy személyre szabott reklámot kapjunk. Meg arra is, hogy kizárjanak vagy éppen beazonosítsanak bennünket egy bűncselekmény lehetséges elkövetőjének.
Éppen tegnap olvastam egy cikket arról a fickóról, aki megszökött Hollandiából egy börtönből, ahol a jogszerűen rá kiszabott börtönbüntetését töltötte. A férfi, iráni származásúként Iránba szökött, ahol borsot törve az őt kereső felügyeleti szervek orra alá szelfiket és videókat posztolgatott a különböző szociális média felületekre. Egy erre szakosodott cég azonban kb 60 ember bevonásával alig több, mint egyetlen nap alatt megtalálta a férfit és értesítette a hatóságot annak pontos hollétéről, pusztán a férfi által posztolt anyag alapján. Ez a férfi ugyan „csak” lelőtte a két áldozatát, akik túlélték a támadást, ráadásul valószínűleg ők sem csak egyszeri, szerény életet élő családapák voltak, de vannak olyanok is, akik ennél sokkal aljasabb bűntényt követnek el, és hiába keresi őket a rendőrség.
Nyilván az alapvető emberi jogok mindenkit megilletnek nemtől, nemzetiségtől, vallási, szexuális vagy politikai hozzáállástól, kortól függetlenül, ezért is hívják őket alapvető emberi jogoknak. De mikor járunk el helyesen, ha mindenkire mindentől függetlenül alkalmazzuk őket vagy ha egyes esetben kivételt teszünk és hozzáférést kapunk privát tartalmakhoz is? Mennyire lehet és kellene a privát tartalmakat nagy számokban nyilvánosan kezelni azaz mennyire legyen látható és ellenőrizhető a virtuális profilunk a szolgáltatók által? Mennyire jogosan követelheti az átlag, törvénytisztelő állampolgár, hogy az ő digitális ujjlenyomata ne kerüljön rögzítésre, ha a szolgáltatók csak a mindent vagy semmit alapon tudnak az adatok kezeléséhez hozzányúlni? Vagyis jogosan kérhetjük, hogy minden egyes, jelenleg AI által megfigyelt online megtett lépésünk legyen beazonosíthatatlan, ha ezzel segítünk azoknak is elbújni, akik mások életét veszik el, nyomorítják meg, teszik tönkre? Jelenleg több olyan nyomozás képi adata is szabadon elérhető, ahol az elkövetőt nem tudják beazonosítani, még csak gyanúsított sem került képbe. Ezek a képek elérhetőek a nagyközönség számára is, főleg azért, hogy segítsék hiányzó információk kiderítésével a nyomozást, pl. a képen szereplő helyszínek vagy tárgyak beazonosításával, az utóbbiak gyártási, esetleg elérhetőségi helyével. Ezek sokszor nagyban segítenek egy-egy bűncselekmény felderítésében, az áldozatok megtalálásában. A Facebook amúgy nem csak AI, hanem emberi személyzet segítségével is moderál, az ő munkájukról ITT olvashat az ember bővebben. A Facebook amúgy köteles jelenteni, amennyiben a hozzájuk feltöltött képeken, videón bűncselekményre utaló jeleket vélnek felfedezni, különösképpen a gyermekekkel való visszaélés esetére. Míg a nagytestvér Google is monitorozza a tevékenységünket (de ezt természetesen a Facebook-kal ellentétben ők nem jelzik az ÁSZF-jükben), így hozzájuk Drive-ra bármelyik általunk megkínzott, megcsonkított emberről készített képet, videót feltölthetünk, ők ülnek a seggükön és talán legközelebb egy húsvágó bárd hirdetését tolják a képünkbe, mondjuk amikor ismét belépünk a gmail-be.
Nem szabad elfelejteni, hogy amikor olyan szolgáltatást veszünk igénybe, amely nem kerül pénzünkbe, olyankor is fizetünk, csak mással. Pl. az adatainkkal. Amennyiben nem vagyunk hajlandóak közösségi szinten kölcsönösen felelősséget vállalni a társaink dolgaiért, úgy lehetőségünk van arra is, hogy ne használjuk ezeket a szolgáltatásokat. Nem ciki nem fenn lenni Facebook-on, ha nincs instánk, attól még nem leszünk marslakók vagy ősemberek, nyugodtan telefonálhatunk vezetékes telefonról is, nem kell minden áron Messengeren kommunikálni. Ügyeket személyesen is intézhetünk, nem kötelező az online felületeket használni. Mindenki döntse el, neki mi éri meg. A részemről nem bánom, ha engem is monitoroznak, ha cserébe megtalálják egy hatéves texasi vagy osztrák kislány gyilkosát is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: