Arról, hogy az utóbbi 10-15 évben hány magyar hagyta el az országot, megoszlanak a vélemények. Átfogó tanulmányok nem igazán készültek még a magyarok új évezredes diaszpórájáról, vagy ha készültek is, komoly hibaszázalékon belül mozogtak az azokban leszűrt eredmények. Az mindenesetre elmondható, hogy a Magyarországon élő emberek szinte mindegyike (főleg a városiak) fel tud mutatni olyan rokont, barátot, ismerőst, aki korábban külföldre költözött és akár még ma is ott él. Amikor én döntöttem úgy, hogy elköltözöm Magyarországról, a baráti körömhöz képest elég későn csatlakoztam a külföldön élő honfitársaimhoz. Legkedvesebb barátnőm már 16 éve él Londonban, azóta brit állampolgár is lett, de több barátom is 10, 8, 7 illetve 6 éve él Norvégiában, másik kedves barátnőm 4 éve Barcelonában. Középiskolás osztálytársaim közül is sokan választották külföldet, íme a felsorolás: egy él New Yorkban, egy Hollandiában, egy Dániában, egy Thaiföldön, egy Manchesterben, kettő Németországban (ők is Bajorországban amúgy), egy pedig Máltán, egy Bécsben, és kilencediknek én szintén Németországban. Ez azt jelenti, hogy a 31 fős gimnáziumi osztály egyharmada külföldre került. Ráadásul közülünk hatan magyar párunkkal költöztünk el az anyaországból, bécsi osztálytársnőm egyedül, Thaiföldön élő osztálytársam pedig thai feleségével él. Ez, akárhogyan is számolom, 15 magyart jelent, akik külföldön élnek és még kiköltözésük előtt megismerték egymást, tehát nem a másik országban magyarok közösségét kereső kiköltözőkről van szó.
Úgy gondolom, hogy a jelenleg is külföldön élő és ott dolgozó magyarok száma valahol 3-400 ezer fő körül lehet, ami nem kevés. Ennek szerintem a fele kinn is marad, legalább is ha rögtönzött kis közvélemény kutatásom eredményeit veszem figyelembe. Norvégiában élő ismerőseim egyike sem tervezi, hogy hazaköltözik, a new yorki-i, németországi barátaim a majd meglátjuk, de inkább nem-hozzáállással éli mindennapjait, Barcelonában élő barátnőm annyit válaszolt arra a kérdésemre, hogy tervezi-e, hogy visszaköltözik Magyarországra, hogy „majd ha szőr nő a hátamra”, thai feleségével élő barátom pedig hülye lenne ismét Budapesten lakni, mikor matektanárként, egy remek családdal maga mellett gyakorlatilag megéli az álmait Ázsiában.
Hogy ki miért költözik el magyarként Magyarországról, annak rengeteg különböző oka van. Sokan, mint mi is, a frusztráció elől jöttünk el. Nem csak arról van szó, hogy Nürnbergben egy átlagos fizetésből kényelmesen meg lehet élni, szemben Budapesttel (kisvárosban meg faluban pláne), ahol csak hónapról hónapra lehet elevickélni. Én nem szeretem a képmutatást, a hazugságot, amikor nyíltan a képünkbe van dörgölve, hogy lúzerek vagyunk. Orbán Viktort vállról indítható rakétával iktatnám ki, és az egész családját is felsorakoztatnám mögé Ráhelestől, unokástól. De ez én vagyok. Mások azért választották külföldet, mert olyan állásajánlatot kaptak, amelyet butaság lett volna visszautasítani (így pl. egyik Norvégiában élő barátom, aki mérnök-informatikusként annyit keres ott havonta, mint Magyarországon az amúgy megfizetett mérnök-informatikusok félévente, ráadásul támogatják a lakhatást, pedig Oslóban a londoni albérletárakhoz hasonlóval kell számolni). Barcelonai barátnőm imádja Spanyolországot, Katalóniát és különösen Barcelonát, így neki is egy valóra vált álom az, hogy ott élhet. Van, aki a szerelem miatt marad külföldön, van, aki az ottani kutatási lehetőségek miatt választja, hogy inkább másik országban él. De ma igazából arról akartam írni, hogy bármilyen okból bárhová is költözik az ember, mindig vannak hátulütői.
A külföldön munkát vállalókat két nagy csoportba lehet elsődlegesen felosztani: egyik az, akik a végzettségüknek, szakmájuknak, tapasztalataiknak megfelelő munkát végeznek külföldön is, ilyen például két barátom is, akik Norvégiában mérnök-informatikusként illetve fogorvosként dolgoznak, Thailföldön a matematikatanár barátom. A másik csoportba pedig nyilván azok tartoznak, akik teljesen más munkát találnak, sokszor végzettségük alatt. Hollandiában élő barátnőm fogtechnikusként végzett és dolgozott pár évet, míg külföldre költözve jelenleg egy McDonald’s-nál melózik. Vagy a legjobb barátnőm, aki banki dolgozóként először babysitterkedett Londonban, igaz, azóta egy telekommunikációs cég egyik regionális projektvezetője lett. Az egyik hátulütője tehát a külföldi munkavállalásnak az, amikor olyan munkát „kell” elvállalnunk, amit Magyarországon röhögve utasítanánk vissza. Én is dolgoztam McDonald’s-ban Nürnbergben és detto ugyanazon okból, mint amsterdami barátnőm: nem beszéltem a nyelvet. Amúgy nem volt olyan rossz ott dolgozni, csak a lábai fájnak az embernek egy idő után, nem fizetik meg és nincs hétvégéd. De cserébe minimális felelősséged van, nem viszed haza a munkát és nincs komoly stressz. A külföldre költözés másik hátrány az, hogy sok az ismeretlen étel, szokás, a kultúrsokk, ahogy azt emlegetni szokták.
Még Németországban is, ami sem földrajzilag, sem kulturálisan nincs messze Magyarországtól, talál az ember olyat, amire csak pislogni tud. Említettem az étrendbeli különbségeket korábban egy másik posztban ( https://allatkertapoggyaszomban.cafeblog.hu/2019/03/24/a-schaufele-gyomorugyileg/ ), de nem csak erről van szó. Annyi, az itt élőknek természetes dolog merül fel, amelyre az ember nem is gondol, legyen szó pl. a tömegközlekedésről, a nyitvatartási időkről, az orvosi vizsgálatokról. A társadalom biztosítás itteni működéséről. A nyilvános viselkedési szokásokról. Ha az embernek van natív barátja, egy csomó mindent meg lehet kérdezni, ezzel megspórolva a kísérletezést és az azzal szükségszerűen velejáró bukásokat. Sokszor ez nagyon frusztráló lehet, én pl. álltam már pékségben a pult előtt totál tanácstalanul, mivel sok terméknek ki sincs írva a neve, vagy nem ott van a cetli, ahol a termék, vagy minden információ meg van adva, de még sincs fogalmunk sem arról, mit is látunk magunk előtt. Válassz valamit, amit megeszel ebédre, értem? Ekkor jön a kísérletezgetés, és a több hónapos tesztszezon pék-, hús-, tejtermékek illetve gyümölcsök és zöldségek esetén.
De mindezekkel még meg lehet küzdeni, ahogy a nyelvhasználat nehézségeivel is, a nyugatra jellemző kulturális sokszínűséggel is. Van valami, amit sokkal nehezebb feldolgozni, bár ez is nyilván egyén- és lehetőségfüggő, de mindenkit érint valamilyen szinten. Ez a honvágy, a magány és a többiek hiányának megélése.
A legtöbb külföldön élő magyar otthon hagyja a barátait, a családját, az ismerős dolgokat. Nem onnan rendel pizzát, ahonnan mindig, nem ott vásárol be és nem is azt a márkát veszi, amit eddig. Nem hívja fel csak úgy a haverokat, hogy spontán sörözésbe torkolljon az este. Nincs utcán összefutás, kávézás a barátokkal, barátnőkkel. Hétvégi látogatás anyunál, apunál, nagyszülőnél. Van, aki a párját is otthon hagyja és jó esetben kéthetente, havonta látja. Az én esetem speciális, mivel a családom kicsi, a nagyszüleim már nem élnek, apám sem, a nővérem nem beszél velem két éve, anyám pedig sosem volt különösebben érdeklődő típus. A barátaim nagy része külföldre költözött vagy egyébként is külföldi, így a spontán fagyizás nálunk sosem volt opció. Alapból nehezen kötődök bárkihez is, én így vagyok huzalozva. Én Budapesten is egyedül voltam, itt sincs másként, persze nyilván itt van nekem Dante, ami csodálatos és azért akadnak barátaim itt is, akikkel össze lehet ülni, programot lehet csinálni. A hazafiasság szinte teljesen hiányzik belőlem, sosem éreztem érdemként, hogy egy bizonyos országba születtem, egy bizonyos nemzetiségűként, mivel ez nem választás kérdése, nem is mi tehetünk róla, ráadásul ilyesmire büszkének lenni nettó baromság, mintha skótnak, vietnáminak vagy kolumbiainak, netán kecsuának vagy xhosának lenni olyan gáz lenne, szóval de jó, hogy mi magyarok (indiaiak, ausztrálok, inuitok, stb.) vagyunk. Bezzeg az én apámnak két lába van, anyám meg barnahajú! Mennyivel jobb, mint azoknak, akiknek szőke az anyja! Ugye, milyen hülyeség? Majdnem minden európai nemzet fel tud mutatni valamit, ami megváltoztatta a világot, szóval ne jöjjünk az olyan elferdített statisztikákkal, mint a „Magyarország adta a legtöbb Nobel-díjast a világnak” meg egyéb marhaságok. Azon kívül Dél-Afrikában végezték az első sikeres szívátültetést, a puskaport pedig a kínaiak találták fel, tehát van bőven minden nemzetnek felmutatnivalója. Az meg leginkább ízlés kérdése, hogy kinek milyen táj tetszik, de szerintem a Comói tó szebb, mint a Balaton, viszont az Alföld érdekesebb, mint Fürth. Relatív.
Danténak azonban Magyarországon élnek a barátai, az édesanyja, azok az emberek, akik igazán számítanak neki. Őt inkább megviseli, hogy ritkán látja őket. Ebben annyira nem tudok vele együtt érezni, hogy még elképzelni sem tudom, mi járhat a fejében, mit érezhet, mit gondolhat, amikor úgy igazán felsajdul benne a hiányérzet, a honvágy. Én a jég hátán is megélő típus vagyok, teljesen mindegy, hova vet az élet, de ő nem ilyen. Borzasztóan szeretném néha én is azt érezni, amit ő, csak hogy tudjam, hogyan lehet ezen enyhíteni, de azt hiszem, ez nem olyasmi, ami elmúlik majd magától. Ez minden külföldre költözőt elkísér és élete végéig vele marad, mint valami régi seb, ami folyton felsajdul időjárás változáskor. Amikor kialakít az ember egy életet, életvitelt külföldön, és a napjait betölti a felkelés, munkába járás, bevásárlás, vacsorázás, mozi, barátok, könyvek, tömegközlekedés, és nem ér rá arra gondolni, hogy felhívja a szüleit, a magyar barátait, akkor néha nagyon hirtelen és mélyről törhet fel ez a sajgás. Aki viszonylag gyakran meglátogathatja az otthon maradottakat, annak talán egyszerűbb, de ez is lehet személyfüggő. Viszont azzal szerintem minden érintett egyetért, hogy ez egy nagyon nehéz része a külföldi életnek, ami egyeseket végül arra késztet, hogy visszaköltözzenek Magyarországra. Másoknak „csak” nehéz feldolgozni a hiányt. Akárhogy is, ez nem olyasmi, amit az ember önként és dalolva vállal. Amikor valaki legközelebb lehazaárulózza a külföldön élő honfitársait, gondoljon erre is. De leginkább csak fogja be a száját.