Baba O’Riley

George Michael meg David Bowie nem is olyan rég halt meg, Conchita Wurst új dallal jelentkezett, Lady Gagát meg Oscar-díjra jelölték. Ezen felül sokkal több érdekes és fontos hír jelenik meg nap, mint nap, aminek zenei vonzata van, valamiért az embereket ezek még sem érdeklik. Úgy tűnik néha, mintha a zeneileg fontos momentumok nem lennének igazán népszerűek, nem foglalkoznak vele az emberek, és könnyen a háttérbe szorulhat egy-egy valódi értékkel bíró darab.

A könnyűzenében -legyen szó bármilyen műfajról- vannak időtlen klasszikusok, pl. a The Rolling Stones Gimme sheltere, a La isla bonita Madonnától, a Mr. Sandman a The Chordettes-től. Az utóbbi húsz év termése még nyilván nem érte meg, hogy örökzölddé váljanak, de mondjuk a Good riddance a Green Day-től (ez jutott hirtelen eszembe) jó eséllyel indul. És akkor vannak az olyan klasszikusok, amelyeket koruk nagy zenészei adtak elő, sőt a mai napig meghatározó elemként hivatkoznak rá más zenészek, a kritikusok, a rajongók is. És valahogy mégis hiányzik a köztudatból. Egy ilyen klasszikust bányásztak elő anno a CSI: New York készítői és nagyon is jól tették, mint ahogy a Stranger Things mögött álló stáb is. Az utóbbi sorozat harmadik évadja idén érkezik, ennek az apropójából szerettem volna egy kicsit írni a Baba O’Riley-ról.

Érdekes, hogy még azok is, akiket teljesen hidegen hagy a zene, vagy legalább is nem a vájtfülű kategóriába tartoznak, meg tudnak nevezni rock- (vagy akár metál-) zenekarokat, életkortól függően mondjuk a fent említett The Rolling Stones-t pl, vagy a Metallicát, ne adj’ Isten a Linkin Parkot. A Led Zeppelin, Deep Purple, Pink Floyd hármas mellett a Black Sabbath is a klasszikusok közé tartozik, de pl. a The Who neve sokaknak maximum a My Generationt idézi fel. Gitártöréssel, zsabós inggel, Dolly Parton-séróval, dadogással. Pedig a The Who sokkal több ennél, szerencsére. Egy olyan zenekarról beszélünk, akik Nagy-Britanniában lényegében életre hívták a mod nevű irányzatot, akikből a dandy-k, majd napjaink hipsterei lényegében az ötleteket lenyúlták. Az Oasis, a The Verve és társai mind a The Who-hoz nyúltak vissza inspirációért, akár bevallják, akár nem. A The Who több, mint ötven éve a pályán van, hiszen 1964 óta kisebb szünetekkel ugyan, és tagcserével, de aktívan töltötték az elmúlt évtizedeket. A zenekarnak köszönhetjük a Tommy című rockoperát is, amelyet sokkal többször kellene játszani a színházakban és fesztiválokon, a filmes verzióban a fiatal Tina Turner játszott, valamint Eric Clapton, Elton John és Jack Nicholson (meg még egy rahedli más sztár).

A The Who ikonikus zenekar, pedig ha valakitől azt kérjük (még ha amúgy a már említett vájtfülű kategóriába is tartozik), hogy nevezzen meg egy klasszikus rockzenekart, az első tízben talán nem is szerepelne Pete Townshend, Roger Daltrey, Keith Moon és John Entwistle szerelemgyermeke. Aztán a CSI: New York főcímzenéjeként felcsendült 2004-ben a Baba O’Riley, sok fiatallal megismertetve a zenekart, amihez egyébként nyilván a CSI: Miami is hozzátett, mivel ők egy másik The Who slágert, a Won’t get fooled againt használták fel introként (az ikonikus sikolyból meme is lett amúgy). Második komolyabb hullámot pedig a napokban érkezett Stranger Things 3. évadának trailere hozott, elég csak megnézni a dal legnépszerűbb youtube feltöltésének kommentjeit. A dal maga amúgy egy újabb The Who rockopera egyik dala lett volna, ami végül nem valósult meg, de hagyott nekünk egy klasszikussá vált zenei témát. Arról nem is beszélve, hogy ennyi babuskás elemet még a teljes Kate Bush-életmű sem tud felmutatni. Szánjunk rá pár percet a napunkból és adózzunk a mestermű előtt. Szándékosan a 2015-ös élő verziót linkelem be, itt Daltrey 70 éves volt, Townshed 71. Elképesztő darab, és azt hiszem, nem kell bizonygatnom az igazamat (hehe).