A BEJEGYZÉS NEM CSAK NYOMOKBAN SPOILERT TARTALMAZ
Szeretem a filmeket. Nincs különösebb műfaji megkötés, a lényeg, hogy egy jó produktumról legyen szó. Nem szeretem az olyan darabokat, amelyek azért készültek el, hogy pénzügyi befektetésként leírhatóak legyenek az adóból. Egy filmtől azt várom el, hogy akarjon valamit mondani, pl. meséljen el egy történetet, vagy legyen esztétikai értéke. A csilivili látványvilág engem nem nyűgöz le, ha nincs a történetnek, a szereplőknek értéke. Ugyanakkor visszafelé is érvényes valahol, csak mert elmesél egy történetet, még elvárom, hogy azt megfelelően adja elő. Az amatőr színészek lehet, hogy hitelesek, de a pocsék szövegfelmondással sokszor tönkreteszik a filmet. A kézikamerás megoldás jópofa, de egy másfél-két órás filmet úgy végignézni, hogy közben ide-oda rángatják a kamerát, fárasztó és garantált a migrén. Sorozatokkal dettó ez a helyzet, de nyilván mindkét formátumnak megvan a maga előnye és hátránya. Összességében elmondható, hogy inkább filmet nézek, mint sorozatot, de előfordul, hogy leülök egy-egy ígéretesebb darab elé. A trailer felkeltette az érdeklődésünket, így binge-watchingoltuk a The haunting of Hill House című sorozat első évadát, ami 10 epizódot tartalmaz. És most kicsit átverve érzem magam.
A horror műfaja különösen közel áll hozzám. A trasher/slasher kevésbé, engem a Fűrész-filmek és társai nem vonzanak. Az olyan horrort szeretem, ami vagy a túlélésről szól, de megfelelő mennyiségű információt kapunk a szituációról, a figurákról ahhoz, hogy érdekeljen is a film és ne érezzem öncélúnak a minél több művér-műbél ki-, be-, át-, szétömlesztést. Ilyen pl. a Mayhem című irodaházi horror. Vagy legyen egy kifejezetten univerzumteremtő darab, mint a klasszikus Alien, azaz A nyolcadik utas a halál. Vagy vicces, mint a Zombieland, izgalmas, mint az Extinction, okos, mint a The Descent, csavaros, mint a Cube és még sorolhatnám.
Shirley Jackson 1959-es regénye, a The haunting of Hill House már többször került a filmkészítők kezébe, készült belőle pl. könyvhű film is 1963-ban a Ház hideg szíve címmel, illetve 1999-ben a The haunting Liam Neeson és Catherine Zeta-Jones főszereplésével. Aztán tavaly a Netflix elindította az eredeti címmel operáló, de a könyvet csak nyomokban felhasználó sorozatát, amelyet az a Mike Flanagan készített, aki az Oculus-t is, illetve a Stephen King könyvéből készült Bilincsben című sorozatot rendezte.
A könyv a megjelenése idején hatalmas siker volt és több olyan író nevezte inspirálónak, kiknek neve Shirley Jacksonéval ellentétben még a magyar emberek számára is ismerősek (pl. Stephen King). Nyilván a könyv és az első komoly, belőle készült film felett eljárt az idő, A ház hideg szíve leginkább a klasszikus mozik kedvelőinek lehet csemege, de egy mostani huszas-harmincas éveiben járó átlag mozinéző már nem biztos, hogy végig tudná ülni, főleg ha Avengers-en szocializálódott. Attól még, hogy 2018-ra az ember jobban hozzáedződött az ijesztő, bizarr dolgok látványához, a történet még lehet érdekes, izgalmas, érdekfeszítő, így szerintem egyáltalán nem gond, hogy ha leporolunk régi történeteket és új köntösbe öltöztetve bemutatjuk a mai kor emberének is.
A történet egy családi tragédiát helyez a középpontba, a kulminációs időszakot mint retrospektív elem jeleníti meg, miközben ugrálunk az abszolút jelen és a közelmúlt idősíkjai között. A két fő idősík közötti évek nem kerülnek bemutatásra, mintegy húsz évet kihagyva szereplőink életéből, a jelen történetszálának legrégebbi pontja a t mínusz hat év. A család a két szülőből, valamint öt gyermekükből áll, akik beköltöznek egy házba, hogy azt felújítsák és eladják, ebből pedig eleget profitáljanak ahhoz, hogy saját otthont építsenek maguknak, ahonnan nem kell tovább költözniük. Az édesanya hirtelen elvesztését, a halála körüli titkolózást és édesapjuk elvonulását mind az öt gyermek máshogy próbálja feldolgozni, így óhatatlan, hogy különböző konfliktusok alakulnak ki a testvérek között. A maximalista, ugyanakkor az üzlethez nem értő legidősebb testvér egyenes derékkal próbálja abszolválni az élet által elé helyezett feladatokat, miközben ereje és magabiztossága mögött kevés önbecsülés lapul. A legidősebb fiú inkább kívülállóvá válik, így képes megmagyarázni mindazt, ami vele és a családjával történik, és ebből megélhetést is kovácsol. A középső gyermek pszichiáterként traumatizált gyerekeken próbál segíteni, miközben látszólag nem hajlandó felnőni és önálló emberi lényként létezni. A legkisebbek ikrek, a fiú folyamatosan tagad és a kábítószerekhez menekül, amelyek segítenek neki a valódi világtól elszakadni, míg a lány különböző pszichológusok segítségével szeretné helyrerakni magát. Szinte mindannyian követtek el gyerekkorukban vagy a jelenben olyasmit, amivel a másikat megbántották. Az egyetlen, akit közös ellenségként kezelnek, az az apjuk. Adva tehát pár ember, akik egészen használható karakterek, egyikük sem csak jó vagy csak rossz, nem a szokásos egydimenziós csapat, hanem háttértörténettel rendelkező átlagos alakok, akiket lehet kedvelni bizonyos tulajdonságaikért, másokért meg nem. A dialógusok szuperek, simán reálisak, bőven elképzelhető, hogy el is hangoznának adott esetben egy valódi szituációban, semmi forgatókönyv szaguk nincs. Legalábbis úgy 85%-ban, mert az édesanya vagy a legkisebb gyermek, az ikerpár fiatalabb tagja időnként mond olyan baromságokat, hogy még Coelho is elégedetten csettint két pohár Irsai Olivér között. Tehát nagyon érdekes lélektani drámába csöppenünk bele, érdekes karakterekkel ráadásul, gyönyörű fényképezéssel, izgalmas vágásokkal, remek kosztümös és sminkes munkával. Ha valamit nem lehet elmondani a sorozatról az az, hogy nem feccöltek bele elég energiát és kreativitást. A jelenetekben lehet szellemalakokra vadászni, akik csak passzívan vannak jelen, de szerepük nincs, az egysnittes megoldás többször is szemben jön velünk és csak kapkodjuk a fejünket az ámulattól, hihetetlenül erős hangulatkeltő elem a vágás vagy annak hiánya, az átmenet nélküli jelenetváltások ügyes megoldásai (ajtók kinyitása pl.), a beállítások, a szereplők térbeli elhelyezése (Mrs. Dudley mint angyal, amikor elvethetünk végre minden kétséget azzal kapcsolatban, hogy a kicsit bizarr szereplő vajon a jó vagy a rossz oldalon áll-e), ez a fajta eye candy tesz róla, hogy egészen biztos legyen, itt egy minőségi sorozattal van dolgunk, amelybe a készítők rengeteg energiát, munkaórát és kreativitást fektettek bele, ahol nem csak ügyes iparosmunkát tettek le elénk, nézők elé, hanem igazi szerelemgyereket látunk. Csak egy dolog maradt ki belőle: a horror.
A sorozat elvileg horrorként lett kategorizálva. Persze nem a hentelős, vérben tocsogós féléről volt szó, hanem inkább a Poltergeist-féle szellemházasról. Jumpscare-ek itt is akadnak, de nem túl gyakori, amit nyilván nem bánok, mert olcsó húzásnak tartom. A horror elemek viszont éppen azok, amelyek mégis olcsók, nem lépnek túl a klisé fogalmán, nem kapunk semmi újat a zsánerben. Adott néhány csúnya szellem (Poppy és Hazel mama), aztán néhány bizarabb féle (Hosszúlábú bácsi), vannak teljesen jól konzerváltak (kerekesszékes kiskölyök és órás fickó), meg akad felismerhetetlen izé (pincelakó zombicsontváz). Aki látta a Kör című film amerikai verzióját, ne adj’ Isten bármelyik, az utóbbi húsz évben készült szellemes filmet, annak nem lesz semmi új a képi megvalósításban, hogy mikor melyik hulla ül fel, kinek fehér a szeme, ki fog sikítani, ki fog benézni az ágy alá. De ez még önmagában nem lenne annyira zavaró, ha kapnánk mindenre magyarázatot. Csakhogy a sorozat megelégszik azzal, hogy mindenkinek helyrerakja az életét úgy, ahogy, még a meghalt főhősök is boldogak, hogy meghaltak, szóval tényleg adott a hepiend, de nem tudjuk meg az elemi válaszokat, amelyek miatt a sorozat részt kér a horror zsánerből:
-ki építette a házat és az már eleve olyan volt, vagy később vált szellemházzá?
– hogyan lakhatott benne egy olyan házaspár, amelynek mindkét tagját elmegyógyintézetben kezelték? Kinek volt arra vagyona, hogy két nyilván félcédulás ember életét ilyen luxus körülmények között biztosítsa?
– mit akart a ház az emberek halálával? Miért volt olyan fontos, hogy a lakói elpatkoljanak, ha utána ugyanúgy élték tovább a kis életüket szellemként, látszólag konzerváltan és boldogan?
– tudta-e az apuka, hogy mivel áll szemben, amikor beköltöztek? Hiszen a házról már évtizedek óta keringett a pletyka, hogy szellemjárta. Miért is gondolta, hogy jó befektetés egy hírhedt ház felújítása, mikor évtizedek óta a kutya sem akar hozzányúlni, azt hitte, hogy csak azért nem vásárolja meg senki, mert vacak állapotban van? Amúgy meg baromi jó állapotban volt a ház, szóval nem értem, miért érezte apuka azt, hogy ez lesz élete nagy dobása.
– kik laktak a házban korábban és miért nem kapunk róla több infót? Egy erre adott válasz segíthetne megérteni, mit akar a ház és miért olyan, amilyen?
– ha a ház lakói tudták, hogy a gondnok párnak van egy kislánya, miért nem hitték el a fiú ikernek, hogy egy hús-vér barátja van? A szellemekben persze mindenki egyből hitt.
– apukának honnan lett annyi információja arról, hogy mi történik a házban paranormális szinten és miért tett rá magasról?
Tehát kaptunk egy családi drámát, amelyet azzal próbáltak még érdekesebbé tenni, adott esetben leültetni elé még több embert, hogy horrornak álcázták. Horrornak kevés volt, nem volt elég ijesztő, nem volt megmagyarázva egyetlen paranormális jelenség sem, nem kaptunk választ az elemi kérdésekre, viszont rengeteg lelkizést meg special snowflake-pillanatot kaptunk, meg szeretetet és világbékét. A család története a horrorisztikus szálak kihagyásával csak egy rendhagyó családi drámasorozat lett volna, amely amúgy szerintem sokkal inkább ki tudott volna bontakozni. Vagy maradjon meg a horror szál, de akkor azt vegyék is komolyan és ne csak ilyen keresd-a-szellemet-szinten, ami bájos játék, csak nem ijesztő, ráadásul olyan, mint spoiler a Trabanton, felesleges látványelem, a teljesítményhez nem tesz hozzá. Ha kapunk választ a horrorszálat érintő kérdésekre, akkor persze más a helyzet, akkor elismerem egy remek crossover műfajú sorozatnak, amiben minden korrekt, a színészek, a vágás, a fényképezés, a sztori, a látványvilág (a zene nem jó). Minden adott volt hozzá, hogy kult szintre emelkedjen, ezzel is erősítve a tényt, hogy a Netflix ma már megkerülhetetlen tényező a mozik világában. De így csak egy családi dráma lett rengeteg picsogással, amelyet kibéleltek egy átlagos, imdb-n 3,5-ös szinten álló horrorfilm kliséivel, ezzel kicsit belemarkolva mindkét zsánerbe, de igazán nem merítve egyikből sem. Lehetett volna jó is, de leginkább csalódás lett számomra. Amikor horrornak adták el a sorozatot, én elhittem, így meg most átverve érzem magam. Azért tudom ajánlani olyanoknak, akik szeretik a nagy drámákat, szeretnek sírni egy filmen és tipikusan karakterszurkolók, de nem sok horrofilmet láttak még életükben, viszont borzongani szeretnek. Nekik nagyon fog tetszeni.
Én meg tartok egy Alien-maratont addig is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: