A segítség

Tegnap Schwabach-ban jártunk, kiköltözésünk óta másodszor. Ha az ember Münchenben tölt egy kis időt, érdemes egy napot Schwabach-ra is rászánnia, mivel elragadó kisváros, vagy nagyobbacska falu. Patak szeli ketté, amelynek partján szinte Amsterdam-szerűen állnak a házak, az utcák hidakkal váltakoznak, rengeteg kisebb értékű, de annál bájosabb látnivalóval találkozhat az egyszerű látogató, a cukrászdáik remekek, az éttermek pedig jó áron kínálnak finom fogásokat. Először tavaly nyáron jártunk arra, Nürnbergtől 17 perc vonattal, az ottani vasútállomástól pedig kb 12 perc séta az óváros, amelyet tornyok szegélyeznek. Az egyik legszuperebb (ha nem A legszuperebb) antikvitás boltot is itt találtam, ahonnan karácsonyra Dantétól megkaptam azt a kis kulcsos, kék-piros görög fadobozt, amely annyira tetszett nekem a kirakatban. Azóta abban tartom az ékszereim egy részét. Imádom. Mindemellett van valami mediterrán bája is a városkának, talán a nyáron rengeteg, az utcára kis ládákban kitett narancs-, citrom- és mandarinfának köszönhetően, meg a hatalmas futónövények pompás virágai miatt, amik szintén balkonládákban pompáznak az üzletek, éttermek előtt.

Másodjára tegnap voltunk Schwabach-ban, igaz, most csak a város határáig jutottunk el, itt élnek barátaink, Thorsten és Myriam. Thorstennek születésnapja volt és meghívott minket és pár ismerősüket egy laza vacsorára, amit ő maga készített el, mivel imád (és szerencsére tud is) főzni. Ennek a meghívásnak az az apropója, hogy nagyon jó barátságban vagyunk velük és még pár emberrel  ebből a körből. Ez a barátság alig egy éves, mégis értékes és legfontosabb ismerőseink közé kerültek mind.

Dante viszonylag könnyen barátkozik, én meg nem annyira. Bár én is szereztem jó ismerősöket Nürnbergben, de valahogy nekem nem megy olyan egyszerűen, magától értetődően a dolog. Nehezen ismerkedem, ha nem muszáj, inkább nem is teszem. Szeretek egyedül lenni, és azt meg amúgy is megszoktam, hogy általában egyedül kell megoldanom a dolgaimat, legyen az egy munkahelyi vagy magánéleti probléma, valaminek a megszervezése, beszerzése, vagy bármilyen feladat, amelyhez nem annyira konyítok. De megtanultam csempét leverni, falat fúrni, lasagnét sütni, nadrágot varrni, és mindezt magamtól (meg az internet is jóbarát, ugye), szóval elvagyok én magamban is. Persze, néha igénylem a társaságot, de sokszor előfordult velem, hogy egész héten vártam pl. a csütörtököt (vagy szombatot, mindegy), amikorra megbeszéltem egy találkozót barátokkal vagy csak egy haverral, aztán eljött a nap és az óra, amikor indulnom kellett volna és az egészhez semmi kedvem nem volt. A tegnapi napon hiába töltöttük a délutánt-estét általunk nagyrészt ismert és kedvelt emberek között, én másfél óra múlva már mentem volna haza, semmi kedvem nem volt az egészhez, és különben is. Persze nem bántam meg, hogy elmentünk ünnepelni, és az egészet egyben nézve végül is jól éreztem magam, meg találkoztam Myriam és Thorsten hétkilós macskájával, Solomonnal is, akivel hamar egy hullámhosszra kerültünk. Emellett ott volt két másik barátunk is, Angie és Roland is, akik nagyon közel állnak hozzánk. A mai posztban a barátainkról szeretnék írni, és hogy milyen hatalmas segítséget jelentettek ők nekünk az itten boldogulásunk tekintetében.

Az én barátaim egyrészt az integrációs kurzusról jöttek, pl. a német nyelvtanára az osztálynak, Viktoria, vagy az osztálytársam, az iráni Shabnam, aki amúgy mérnök és a férjével költöztek Nürnbergbe, mivel a férj egy nemzetközi vállalat felső-közép vezetője és ide kérte át magát. Ők ketten a tipikus expatok, éltek már Budapesten is pár hónapig, amikor a férj az ottani irodában dolgozott. Nem tudják még, meddig maradnak, hova mennek tovább, ha tovább mennek. Egyelőre jól érzik magukat, a második éve élnek itt, de rugalmasak a jövőt illetően. A barátaim másik részét a munkahelyemen ismertem meg, pl. Karment, a romániai magyar lányt, akivel a McDonald’s-ban ismerkedtem meg. Dante az itteni barátait a munkahelyének köszönheti. Három olyan munkatársnője van, akikkel rendszeresen szervezünk programokat, és velük együtt a párjaik is jöttek, akikkel szintén jóban lettünk. Így lett életünk része Angie és Roland, Myriam és Thorsten, valamint Nicole és Chris.

Amikor realizálódott, hogy új lakásba költözünk, ez a kis csapat egy emberként állt fel, hogy önként felajánlja segítségét. Chris egyből jelezte, hogy mivel ő elektrotechnikus, szívesen beköti a lámpáinkat illetve az elektromos berendezéseinket. Angie és Nicole a transzportáláshoz ajánlották fel autóikat illetve sofőri szolgáltatásaikat, ahogy Thorsten is, valamint ő még a konyhánk összerakását is bevállalta. Ő kivitelező, nagyon komoly szakértelme van, ami a fúrást-faragást illeti, és neki köszönhetjük, hogy közel másfél év után van egy használható konyhánk. A lakást bútorozatlanul vettük ki, és apránként elkezdtük berendezgetni. Mivel nagyon finnyás/ak vagyok/vagyunk, ezért én magam szerettem volna megtervezni a konyhát, ami mind használhatóságát, mind kinézetét tekintve illeszkedik az életvitelünkbe, de a büdzsé nagyon visszafogott volt, ezért komoly tervezést igényelt. Végül egy Ikea-Obi hibdrid konyhát terveztem meg, ami egy része nem is konyhai alapanyag, Thorsten pedig hősiesen vállalta az összerakását. A munkalapba bevágta a kerámia főzőlapot, összeszerelte Dante asszisztálásával a konyhaszekrényt és beépítette a sütőt, amit Chris bekötött az elektromos rendszerbe. Beszerelte a vízcsapot és bevágta a mosogatót a munkalapba. Chris bekötötte a lámpákat is, illetve az Ebay-ről szerzett Sputnik lámpát is lecsekkolta, ami annyira jutányos áron volt, hogy el sem hittem, hogy 1. eredeti, 2. működik, de 50 euróért nem akartam ott hagyni, akármilyen állapotban is volt, mivel nekem egyik nagy álmom volt, hogy legyen egy Sputnikom. Egyébként eredeti és működött, így tényleg csak a felfúrásra várt, meg az izzókra. Thorsten emellett elhozta sok cuccunkat is az Ikeából, ahova eljött velünk bevásárolni. A költözést szintén egy kedves ismerősünk intézte, Marcell, aki szintén kivitelezőként és burkolóként dolgozik. Elhozta a céges kocsiját (Mercedes Sprinter, haha), amibe hárman bepakoltuk a cuccainkat (hihetetlen, de a 17 nm-es lakás dolgai megtöltötték a kocsit), majd elhozott minket az új lakásba és felcipeltük mindent a segítségével.

Emellett októberben, a születésnapunkra (Dante és én is októberben születtünk, egymás utáni napokon) a csapattól kaptunk egy Ikeás utalványt egy meglehetősen komoly összeggel, ami nagyon hasznosnak bizonyult a bevásárláskor. Az összes segítséget, amit kaptunk, a barátaink ajánlották fel, és a szendvicseken kívül, amiket Nicole-lal csináltunk, semmit nem fogadtak el viszonzásképpen.

Még jó pár dolog vár ránk, amit be kell szereznünk, erről később még tervezek írni, de a félig berendezett lakásunk már így is a szívünkhöz nőtt, jó érzés hazajönni és amikor a konyhában dolgozom, vagy a lámpáinkban gyönyörködöm (és még pár hónapig fogok is, mert egyszerűem nem tudom megunni őket), akkor eszembe jut mindig, mennyire hálásak vagyunk a fenti embereknek azért a segítségért, amit nem kellett kérni, hanem ők maguk ajánlották fel, mert természetesnek vették, hogy kivegyék a részüket a munkából, hiszen barátok vagyunk. Nem fogjuk tudni soha megköszönni nekik eléggé, azt hiszem. Nekünk, akik megszokták, hogy magukra vannak utalva, nagyon megható volt, és remek érzés, hogy ennyire a csapat tagjaként kezelnek minket. Úgy gondolom, elmondhatjuk, hogy megérkeztünk.

A képen a csipet csapat munkában.