A farkába harapó kígyó esete

A külföldi munkavállalás egy olyan téma, amelyről mindenki nagyon személyes történetet tud mesélni, aki valaha dolgozott más országban. Hogy kinek mennyire sikerül megfelelő munkát találni egy olyan országban, amelynek nem állampolgára, rengeteg tényezőtől függ. Egyrészt ott van az egyéni kompetencia, mennyire rendelkezik az ember olyan szakmával, végzettséggel vagy tapasztalattal, amellyel külföldön is labdába rúghat, másfelől mennyire rugalmas az illető, kitartó, beszéli-e az adott ország nyelvét vagy egyéb hasznosítható nyelvtudással rendelkezik-e. Melyik országban és azon belül melyik városban próbálkozik, pl. Londonban nagyobb eséllyel talál bárki munkát, mint mondjuk a Spitzbergákon. Aztán ott van a másik oldal is, a felvevő piac, mekkora a célországban, -városban a munkanélküliség, milyen papírokhoz, engedélyekhez kötik a munkavállalást, stb.

Amikor a jóember úgy dönt, hogy hazáján kívül próbál meg állást vállalni, akkor három lehetséges út jöhet általában számításba. Az egyik, hogy olyan cégnél dolgozik, amelynél adott a lehetőség a cég más országában található irodájába, üzemébe átkerülni. Ez a legjobb, legkényelmesebb és leggyümölcsözőbb az összes lehetőség közül, hiszen ilyenkor az ember számára a munkakeresés frusztráló folyamata kimarad, az anyacégnél marad, a ranglétrán való előrejutásnál is jól jön, hogy a cég más osztályain, kirendeltségén is dolgozott már, emellett nem jár anyagi bizonytalansággal a helyzet, és az anyacég ilyenkor sokszor támogatja a lakhatást is. Van, hogy a külföldi kirendelés leteltéig, van, hogy csak az első pár hónapot, de mindenképpen van bőven a munkavállaló feneke alatt szilárd talaj. A másik, hogy szintén munkára megy már ki az ember, akár munkaközvetítő útján szerzi azt, akár az anyaországban telefonos interjú során nyer felvételt a külföldi céghez. A harmadik lehetőség, amikor az ember munka nélkül, megtakarítással (rosszabb esetben anélkül, csak úgy bele a vakvilágba alapon) megy külföldre és lesz, ami lesz. Mi így kerültünk Nürnbergbe.

Dante az informatika világából érkezett, én tolmácsként dolgoztam, de persze nem német tolmácsként. Aztán amikor 2013-ban úgy döntöttem, hogy külföldön szeretném az életemet tovább folytatni, akkor kerestem egy olyan szakmát, amivel tudok is valamit kezdeni, lévén a tolmácsolás nem éppen külföldkompatibilis dolog. Kivéve, ha olyan ritka nyelvet beszél az ember, amire van is kereslet, de én norvégul tudok, amire Németországban nincs nagy szükség, és mivel németül amúgy sem igazán beszéltem, ezért teljesen feleslegesnek tartottam a tolmácsolásba energiát fektetni. A magyarra szintén nem igazán tartanak igényt, így rövid gondolkodás után úgy döntöttem, az egészségügy lesz a megoldás. Nem szeretem a gyerekeket, sem az öregeket, ezért eleve alkalmatlannak tartottam magam, hogy gondozó legyek, ápolónő sem akartam lenni, de a fogorvoslás érdekelt, így beiratkoztam egy OKJ-s kétéves fogászati asszisztens képzésre. Megérte. Fogászati asszisztenst a világ minden tájára keresnek, két komoly lehetőségem is volt még Nürnberg előtt, az egyik Altában, Norvégiában, de akkor ismerkedtem meg Dantéval és nem akartam olyan messzire menni, pláne egy ígéretes kapcsolat elején. A másik a Karib-térségben lett volna, de az oltások, a pókok és ilyesmik végül elbizonytalanítottak, ráadásul úgy voltam vele, ha valami történik, nagyon egyedül leszek vagy tudom is én, akkor Európából visszakullogni Orbánisztánba még mindig egyszerűbb, mint St. Kitts-ről.

Dante felsőfokon beszél angolul és németül, és mivel neves cégnél dolgozott értékes pozícióban, az egyetemi végzettség hiányában is viszonylag könnyen, bár nem rövid idő alatt talált jó állást, ahol a mai napig dolgozik. Én az integrációs kurzus után kezdtem a szakmámban munkát találni, és két hét alatt több praxist is találtam, ahova felvettek volna, ergo válogathattam is. Egy kellemetlenebb kitérő után most egy olyan praxisban dolgozom, ahol jól keresek (fogászati asszisztenshez képest itt kiugróan jó jövedelmet kapok), a főnök rendes és a kollégák kedvesek. Emellett 20 perc alatt benn vagyok a munkahelyemen (gyalog 30 perc), fizetik a havi utazási bérletet, van 13. havi fizetés és nyaraláspénz. De ehhez azért sok mindent le kellett tennünk az asztalra és nem mondom, hogy mindig egyszerű vagy vidám volt.

Első körben eladtam a lakásomat, amit apámtól örököltem. Lelakott kis panellakás nem is Budapest legjobb kerületében, nem kaptam érte sokat. De ebből utaztunk, újítottam fel teljesen a ruhatáramat, mivel több, mint 30 kg fogyás után semmi nem passzolt rám. Ebből éltünk addig, amíg itt Nürnbergben megfelelő állást nem találtunk. Ebből fizettük a macskák kihozatalát, a benzint és miegymást. De hogy is intéztünk mindent?

Alapvető dolog, hogy munkát akkor vállalhat az ember, ha van bejelentett –német- lakcíme. Lakcíme akkor lehet az embernek normális esetben, ha van hol laknia, ahova bejelentkezett, pl a szüleinél lakik vagy lakást bérel. Lakást bérelni akkor tud az ember, ha van munkája (vagy szociális alapon jár neki, de mi nem vagyunk háborús menekültek vagy halmozottan fogyatékos, egyedülálló, nyugdíjas kismamák). Szóval lesz munkád, ha van címed, de akkor lesz címed, ha van munkád. Tipikusan a farkába harapó kígyó esete, ördögi kör avagy a 22-es csapdája.

Velünk a következők történtek: nagy szerencsémre egy itteni barátomnak van egy itt élő lengyel barátja, aki történetesen bérlakásban él. A mellette lévő lakás tulajdonosa ugyanaz a nő, akié a srác lakása is. A mellette lévő lakás kiürült, a tulajdonosnő bérlőt keresett. A srác hallott az itteni barátomtól rólam, mely szerint lakást keresek. Pénzem volt akár egy egész éves bért előre kifizetni, de nem volt még állásom. A srác megbeszélte a tulajdonosnővel, hogy találkozzon velem, mert megéri. A többi történelem, mondhatnánk, de azért elmesélem.

A tulajdonosnő egy nagyon kedves, szimpatikus hatvan körüli német nő, akivel beszélgettünk egy sort, vázoltam a helyzetet, hogy eladtam a budapesti lakásomat, ergo pénzem van, de szükségem van lakcímre, hogy munkát vállalhassak és ismeretség hiányában sehova sem tudnék bejelentkezni, de amúgy lakni sem tudnék sehol. Mivel a szakmám nagyon keresett, ezért igen valószínű, hogy egy hónapon belül fel tudok mutatni munkaszerződést. A hölgynek nagyon szimpatikus voltam, így kiadta nekem a lakást. Szerencsém volt. A lakás amúgy 17 nm, saját fürdőszobával, földszinti, udvarra néző lyuk volt, ami télen elképesztően hideg volt, ráadásul penészedett, de ezt akkor nem tudtam és nem is érdekelt. Akkor már két hónapja kerestem lakást, és már bármi megfelelt volna. Viszont földszint ide vagy oda, egész világos volt, és egy jobb környéken, ahol minden a közelben volt, amire szüksége lehet az embernek. Később ebbe a lakásba érkezett Dante is, meg a két macska is. Itt éltünk kicsit több, mint egy évig, a 17 nm-nyi kis otthonunkban, ahol egy pici fürdőszobánk volt, zuhanytálcával, a konyha egy szekrényből állt, aminek egyik fele egy aprócska hűtőszekrény volt, a tetején két főzőlappal, a főzőlap mellett mosogatóval. 78 cm hosszú, 50 cm mély, 90 cm magas. Egy kinyitható Exarby kanapén aludtunk az egy év alatt, egyetlen ruhásszekrényünk volt, és vettünk egy plafonig érő Ivar polcot, amire a konyhai cuccokat, a bőröndöket és minden mást fel tudtunk pakolni, meg egy 4×4-es Kallax polcot, ahol a papírjainkat, könyveket és a maradék ruháinkat tároltuk. Ezúton is köszi, Ikea! A kompakt kis lakást a lehetőségekhez képest megpróbáltuk úgy berendezni, hogy nagy tárolókapacitással rendelkezzen, de semmi ne legyen útban és ne legyen zsúfolt sem. A mai napig azt gondolom, irtó ügyesek voltunk ezen a téren. Aztán tavaly szeptemberben, 16 hónap után úgy éreztük, eljött az ideje, és tettünk is félre annyit, hogy új lakásba költözzünk. Két hónapig keresgéltünk, vagy nem találtunk olyan lakást, ami megfelelt volna, a méret, az ár, a fekvés vagy környék nem volt megfelelő, vagy végül nem minket választottak. Októberben találtuk meg azt a lakást, amiben jelenleg is lakunk, és első pillantásra megszerettük. Meg is kaptuk, de azért leírom, miben más itt bérelni, mint Magyarországon.

Amikor eladtam a lakásomat, pár hónapig bérelnem kellett egy másikat, ahol alhattam és ahol tárolhattam a cuccaimat, amíg nem találok itt, Nürnbergben egy otthont. A tulajdonosnő, akitől a zuglói lakást béreltem, nagyon kedves volt és szimpatikus szintén, de szinte félve kérdezte meg, hogy dolgozom-e, gondot okozna a kaució kifizetése, stb. Itt Németországban nem elég a munkaszerződésed. Lekérdezik a hitelképességedet, hogy melyik kockázati kategóriába tartozol, ez az ún SCHUFA avagy Bonitäts Check. Ha nem vagy a legjobb kategóriában (pl. mert hiteltartozásod van, vagy egyszerűen nem tartózkodsz elég ideje az országban, hogy ezt felmérhessék), akkor el is felejtheted, hogy hamar lakást bérelhetsz. Persze ha van az embernek ismerőse, stb, akinek van kiadó lakása, akkor nyilván nem lehetetlen, de mi onnan indultunk, hogy nem ismertünk senkit, mindent az újonnan érkezettek nemtudásával és naivitásával kezeltünk. De végül beköltöztünk, november eleje óta itt lakunk. A 17 nm helyett 80 áll a rendelkezésünkre, földszint helyett a hatodik emeleten lakunk, erkéllyel. A jéghideg falú kis helyiség helyett a padlófűtés örömeit élvezhetjük. Az egyetlen apró lyuk, amely egyszerre volt a konyhánk, a hálószobánk, a nappalink és az előszobánk, most van két hálószobánk, egy amerikai konyhás nappalink és egy akkora előszobánk, mint az előző lakásunk önmagában. A fürdőszobánk egyedül 15 nm. Ezért dolgoztunk azért rendesen, Dante majdnem minden nap 9 órát dolgozik, de hetente többször 10 órát is a munkahelyén van és nem nullát hámoz. Én az integrációs kurzus mellett (ami két modulból állt, nyelvóra és állampolgári ismeretek) részmunkaidőben dolgoztam a délelőtti suli után éjjelig a McDonald’s-ban, és hajcsáréknál a részmunkaidő a havi 160 órát jelentette. Emellett a 160 óra mellett (ugye nem kell leírnom, hány óra a teljes munkaidős foglalkoztatás…) heti öt napon, hétfőtől péntekig reggel nyolctól délután egyig, azaz napi öt órát voltam iskolában. Reggel hatkor keltem és éjfélre értem haza, emellett sokszor hétvégén is dolgoztam. Nagyon kimerítő volt. Ezt szerencsére csak pár hónapig csináltam, aztán levizsgáztam (99%-ra), majd munkát kerestem, és én is beálltam egy viszonylag kulturált napirendre.

Tehát nem a legegyszerűbb utat választottuk, hanem azt, amire lehetőségünk volt, de mindketten a szakmánkban tudtunk elhelyezkedni, egyikünk sem keres rosszul még nürnbergi viszonylatban sem, beköltöztünk egy számunkra és az igényeinknek megfelelő lakásba, amit csak félig rendeztünk még be, de ennek is van oka. Ezt majd legközelebb leírom, mert szerintem külön posztot érdemel amúgy a lakás berendezése és a költözés, így most kihagynám a részleteket. Egy szó, mint száz, a nulláról 17 hónap alatt jutottunk el a kívánt szintre, és azt gondolom, ez becsülendő. Főleg ha azt is számba vesszük, hogy Dante ugyan talpraesett, a maga módján extrovertált fickó, aki intelligens, a szakmájában jó, ügyesen szervez és ambiciózus, de én nagyon introvertált vagyok, beszari és mentes mindenfajta ambíciótól. Azt gondolom, ha az ember nagyon akar valamit, akkor azt valamilyen úton eléri. Valahol még akár unikornisok is létezhetnek.