Freak on leash

Diagnosztizált autista vagyok, egy olyan jelenséggel, amelynek létezésén még mindig megy a vita. Asperger, autizmus spektrumzavar, akárhogy is nevezzük. Számomra ez csak egy elnevezés, egy állapotleírás, ami jellemző bizonyos emberekre, másokra meg nem, egyesekre pedig csak részben.

Szerintem az utóbbi száz évben már annyira megváltozott a világhoz való hozzáállása az embernek, főleg, ami a szociális életét illeti, pl. iskola, beilleszkedés, egyéb társas kapcsolatok, hogy nem kell háborút átélni, komoly fizikai vagy lelki traumán keresztülmenni ahhoz, hogy elmondhassuk, van valamilyen szocio- vagy akár pszichopátiája. Egyszer olvastam egy cikket a 19-20. századfordulón elmegyógyintézetbe került emberekről, hogy ki milyen indokkal, okkal került be oda, és abban arról tesz említést a szerző, hogy száz évvel ezelőtt már azért is vittek embereket elmegyógyintézetbe, mert a stressz szintjük kiemelkedően magas volt. Annyira magas, mint egy mai átlagos középiskolásé.

Szép új világ, ugye?

Persze, lehet arról fantáziálni, mennyivel nyugodtabb, egyszerűbb volt száz évvel, vagy akár 2-300 évvel ezelőtt is az élet, de én a magam részéről örülök, hogy a vezetékes víz, a penicillin és a mesterséges intelligencia korában élek. Nyilván 1905-ben nem kellett a hidegháborús helyzet miatt aggódni, mint 30 éve, de akkor meg volt más háború, éhínség, munkanélküliség a nyugati világban is. Örülök, hogy ha beteg vagyok, akkor nem halok bele nagy valószínűséggel egy rutinműtétbe, és úgy általában, hogy a betegbiztosításom fedezi az orvosi költségeket, és nem kell amiatt aggódnom, hogy ha két hétig kimaradok a munkahelyemről, akkor valaki más átveszi a helyem a gyufagyárban és így utcára kerülök, vagy egy ideig uzsorástól kérek kölcsönt, és lehet, hogy végül még a torkom is elvágják, mert nem tudok huzamosabb ideig fizetni.

A felgyorsult világ számlájára írják a rengeteg mentális betegséget, ami az átlag polgárt sújtja napjainkban. Tény, hogy több információ gyorsabban jut el hozzánk, ezzel adott esetben olyasmi miatt is stresszelünk, ami dédapáinkat még nem érintette. De vajon csak ez indokolja a mentális betegségekben szenvedők (és ebbe a depresszió, a szexfüggőség és a PTSD is beletartozik) nagy számát a mai világban, vagy csak megtanultuk felismerni és adott esetben kezelni a tüneteket, míg régebben a skizofréneket bezárták, a depressziósok meg a folyóba ugrottak és senki nem kereste őket? Vagyis aki nem vette az akadályokat, azt kiszelektálta magából a társadalom direkt vagy indirekt módon, és senkit nem érdekelt.

Amikor hosszú évek után, amiket tesztek kitöltögetésével meg orvosi konzultációkkal töltöttem, kaptam végre egy olyan diagnózist, amit fel tudtam fogni, meg tudtam érteni, megnyugodtam. Számomra az autizmus nem tragédia. És végre tudtam, mi a gond velem, miért kezelnek seggfejként mások és mit tudok tenni ellene. Nem mondom, hogy könnyű autistaként élni, még úgy sem, hogy –mondjuk úgy- szerencsére a spektrum lazább részén foglalok helyet. De meg kellett tanulnom sok olyasmit, ami másoknak természetesen jön, legyen az arckifejezések felismerése, a másik hangulatának megértése, a megfelelő érzelmi reakciók kifejezése. Én racionálisan látom a dolgokat. Nálam a kövesd a szíved jellegű tanácsok nem működnek. A kritikát pont emiatt jól kezelem általában, mert a legtöbb esetben tudom, milyen értékű munkát tettem le másokhoz és a saját képességeimhez képest is. Tudom, mikor csinálok jól valamit és mikor nem tettem meg a megfelelő erőfeszítéseket. Mások viszont nem így működnek, és ezt ugyan elfogadom, de nem tudom megérteni. Miért nem csinálják az emberek logikusan a dolgokat, mikor az annyira egyszerű lenne? Gyerekként könnyen kritizáltam másokat, de azokat mindig nagyon logikusan összerakva adtam elő, sosem negatívnak szántam, inkább építő jellegűnek, mert magamról tudtam, milyen hasznos tud lenni egy olyan vélemény, ami rámutat produkciónk gyenge pontjaira. Aztán azt vettem észre, hogy velem nem nagyon játszanak, nem nagyon barátkoznak a többiek. Tudálékos voltam, kritikus, és nem lehetett megsérteni sem. Középiskolában a nyavalygást nem szerettem, ha valaki csak ki akarta panaszkodni magát, én rögtön megoldást kerestem a problémáira. Ezt sem kellett volna. Én olyan ember vagyok, aki addig küzd valamiért és sosem csügged, amíg lát kiutat a rossz helyzetből. Mindig van nem csak B, de C és D tervem is egy-egy szituációra és nem szoktam addig idegeskedni meg kezet tördelni, amíg végig nem mentem az összes lehetséges megoldáson. Ez számomra logikus. A gyász kezelése is idetartozik. Persze, pocsék dolog soha többé nem látni az életben azokat, akik meghaltak, de az élet vége mindig halál és ez normális. Apám temetése pár éve volt, de valahogy nem tudott meghatni, hogy meghalt. Ez az élet rendje. Ami megviselt ugyanakkor, az a macskám halála volt, de őt apámmal ellentétben szerettem, és rossz volt szenvedni látni, ezért megtettem, amit meg kellett. Az embereket nem szeretem, és számomra a család fogalma sem volt különösebben jelentéssel bíró valami. A család a vérrokonok gyűjtőhelye, de nem fogok valakit kedvelni csak azért, mert a DNS-ünk jó része azonos, főleg nem, ha amúgy egy seggfej. Inkább magam választom meg azokat, akikkel törődni szeretnék, akikben megbízom és akik szeretnek. Akiket én is szeretni tudok. A szerelem sokáig egy elérhetetlen dolognak tűnt számomra. Soha senkibe nem voltam szerelmes, azokba sem, akikkel össze is költöztem adott esetben. De kedveltem őket és jól éreztem magam velük. Aztán jött Dante és már jóval harminc felett azt gondoltam, most valami mást érzek, amit még sosem. Azt gondolom, ez lehet a szerelem, mert ő fontos számomra, hiányzik, ha nincs velem, jól érzem magam vele a legtöbb esetben, megbízom benne és örömöt okoz számomra, ha ő boldog.  De az állatokkal mindig sokkal egyszerűbben kommunikáltam. Az állatok nem hazudnak, ha jól érzik magukat, látszik, ha nem, az is. Ők egyenesek, mint én, őszinték, mint én. A társadalom nem díjazza, ha őszinte vagy. Ha megkérdezik, hogy vagy, hazudd, hogy jól, de ne legyél túl jól, mert az is gáz, szóval ha minden szuper éppen az életedben, akkor hazudd, hogy megvagy, nehogy azt higgyék mások, hogy felvágsz. Ha a kövér munkatársnőd egy túl rövid szoknyában jelenik meg az íróasztalod mellett és a véleményed kérdezi róla, akkor nehogy megmondd neki, hogy a térdig érő fazon jobban áll neki, mert a harisnyán keresztül is átlátszó karfiolokat a combján takarja a szoknya anyaga. Ha a haverod csaja fest egy szörnyű képet Belláról és Edwardról, és megkérdezi, hogy tetszik, nehogy elmondd neki, hogy 1. a Twilight ultragáz, ha valódi vámpírokról szeretne olvasni, lapozzon Blade képregényt, de legalább Anne Rice-t, 2. úgy fest, mint egy óvodás, de mivel jó a színhasználata, iratkozzon be egy festő tanfolyamra, sokat fog fejlődni.

Zavar a tömeg, zavar sok illat, van egy bizonyos Armani női parfüm, amitől konkrétan kijön belőlem az állat és puszta kézzel belezném ki az embereket, ha megérzem. Zavar sok hang is, például a mechanikus hangok egy része, mint a mozgólépcső, a metróajtó csukódása, a ventilátor a laptopban, akkor is, ha nem hangos. Ha rámtör a pánik, mennem kell, pánikolok, ki akarom zárni az ingereket, de ezzel meg kellett tanulnom együtt élni, mert nem tehetem meg mindig, hogy offra teszem magam. Meg kellett tanulnom azokat a mintákat, amik normális esetben gyerekkortól kezdődve kialakulnak maguktól is az emberben. Hogyan uralkodjak magamon, amikor rámjön a hintázás vagy az ujjtekergetés, hogyan őrizzem meg a hidegvérem, ha pánikolok, hogyan maradjak tiszta és logikus, amikor a szenzoros hatások túlságosan maguk alá temetnek. Hogyan legyek szociálisan érzékeny, hogy funkcionális maradjak egy társadalomban, hogy munkát tudjak vállalni, hogy otthont és egzisztenciát teremtsek. Hogyan tanuljak meg semmiről csevegni, sőt egyáltalán csevegni, mivel alapból nem vagyok egy kommunikatív ember. És mivel mindig is egyedül voltam, már gyermekkoromban is, ezért mindezt egyedül kellett kitalálnom. Én vagyok talán a leggyávább ember a világon, de a logika azt diktálja, hogy ezt vagy azt meg kell tennem, hogy egyről a kettőre jussak, ezért erőt veszek magamon és megteszem. Van, hogy húzom a dolgot, mert már a gondolattól is hányingerem lesz (szó szerint, tehát fizikálisan), hogy fel kell hívnom pl. egy szolgáltatót és két mondatot kell beszélnem valakivel. Emiatt már kerültem vacak helyzetbe, pl. amikor több hónapig képtelen voltam betenni a postára a lábamat és kikapcsolták az áramot, mert nem fizettem be több havi áramszámlát. Vagy nem mentem el állásinterjúra, mert nem tudtam kilépni az otthonom ajtaján. Helyette kihúztam a telefonzsinórt és megnéztem a klasszikus Csillagok Háborúja trilógiát egy zacskó popcorn kíséretében. Aznapra már túl sok inger ért, és telítődtem. A kilincs lenyomásától is borsódzott a hátam. Ennyi.

Persze mindezt nem csak nekem kell elviselnem. Dante igazán szeret és bár sokáig tartott neki megérteni a dolgaimat, de elfogadja és megtanult vele együtt élni. Eleinte neki is különös volt, hogy hozzám nem lehet mindig hozzámérni, mert van, hogy egyáltalán nem akarok még a legkisebb érintés szintjén sem fizikai kapcsolatba kerülni, vagy kimondani, hogy szeretem a másikat. Nem hazudok, ha nem érzem, akkor nem mondom. Van, hogy jobban szeretnék egyedül lenni, van, hogy még az is zavar, hogy ha egy méterre ül mellettem. Van, hogy nincs kedvem beszélni.  Szerencsére ő gyakran elfoglalja magát és nem is veszi észre, hogy én sem vagyok éppen szociális kedvemben. Ezért működik ez az egész kettőnk között. Tiszteletben tartja a sajátosságaimat. És persze én is sokat tanultam mellette. Megtanultam megbízni benne, elmondani, ha időnként nem értek valamit, vagy arról beszélni, hogy mit érzek, mi jár a fejemben. Megtanultam, hogy másoknak mire van szüksége ahhoz, hogy jól érezzék magukat, mit kell mondani, hogyan kell mondani, mit kell tenni. Hogy egyes gesztusok milyen érzelmeket közvetítenek.

Autizmussal együtt élni nem könnyű, de nem lehetetlen, és egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem érdemes. Én nagyon diszciplína szerint élő ember vagyok, de ez főleg a logika, a racionalitás szerinti cselekvést jelenti. Ha valami nem logikus számomra, akkor azt nem teszem. Nem is tudok valamiről nem racionálisan gondolkodni. Pl. emiatt (is) biztos, hogy soha nem csalom meg a párom (ahogy korábban sem tettem), mivel nem logikus. Ha valaki más érdekel, akkor a jelenlegit már nem szeretem úgy, ahogy kellene, tehát butaság lenne vele maradni. Megbízható, kitartó és odaadó vagyok, mert ez így logikus. Legalább nem verem át a másikat. Számomra az őszinteség alap, ezért mástól is elvárom. Más kérdés, hogy megkapja-e az ember. Emiatt már estem pofára, de ez egy másik történet.