Miközben Magyarországon megy a „migráncsozás”, addig a tény, hogy egy állam, ország, város lakói genetikailag nem homogén masszát alkotnak, már évszázadok óta elfogadott. Ezzel a témával kapcsolatban mi, magyarok is különböző véleménnyel vagyunk, és ez jobbára független amúgy attól, hogy Magyarországon (vö. itthon vs otthon) élő, határon túli vagy a világ másik országába költözött magyarok vagyunk.
Azok, akik soha az életben nem kerültek még külföldi közelébe, nem tanultak és használtak egy idegen nyelvet sem, hajlamosak a Magyar Köztársaság (nem, nem vagyok hajlandó az új nevét használni) területén élőkre úgy gondolni, mint magyarra. Ezzel egyébként nincs is gond, de aki egy kicsit is figyelt történelemórán, az tisztában van azzal, hogy a magyarok nem itt jöttek le a fáról, hanem bevándoroltak vagyis migráltak máshonnan, az itt élő népeket beolvasztották magukba, valamint az út közben találtak közül is jó néhányat magukkal hoztak. Aztán a letelepedés után csatlakoztak még hozzánk néhányan, voltak olyan törzsek, csoportok is, akik csak együtt éltek velünk, akadtak olyanok is, akik hódítani jöttek, másokat idehurcoltak vagy letelepítettek bizonyos javakért cserébe. Miről is árulkodna a sok vezetéknév, amely mind egy-egy népcsoportot jelöl? Hányunknak van Török, Oláh, Deutsch, Besenyő vezetéknevű ismerőse? És mégis mindegyikük a magyart beszéli anyanyelveként. Magyarországon senki sem rendelkezik „tiszta” ősi magyar DNS-sel. Mindenkiben csörgedezik akár tatár, szláv, nyugat-európai, török vér , akár más népeké, legyen az cigány, kelta, varég. Mégis Magyarországon valahogy eseményszámba megy, ha a gyerek új osztálytársa fekete vagy kínai, de mégsem érezzük furcsának ugyanezt, ha egy nyugat-európai vagy amerikai filmet nézünk. Denzel Washington, Whoopi Goldberg vagy Bruce Lee jelenléte egy nyugati filmben teljesen megszokott. Mert az USA, meg külföld, különben is, az ott normális. Ugye?
A mai Németország területén sok olyan népcsoport megfordult vagy élt, amely nem feltétlenül tagja a germán népeknek. Az évszázadok alatt ezek a népek vagy beolvadtak a germán törzsekbe, vagy megtartották kultúrájukat, de a kialakuló német állam polgárai lettek. A második világháború után Konrad Adenauer tudta, hogy az országot gyakorlatilag újjá kellett építeni, szó szerinti és átvitt értelemben is, az első betelepített népcsoport pedig olasz volt. Ők eredetileg vendégmunkásként érkeztek és jó részük vissza is tért a hazájába, de egyesek elhozták a családjukat is és letelepedtek. Később érkeztek Spanyolországból és Portugáliából is vendégmunkások, akik közül szintén sokan itt maradtak és vagy a rokonaikat hozták magukkal, vagy itt alapítottak családot. Az egymilliomodik vendégmunkás egyébként 1964-ben érkezett, egy portugál fickó volt és egy motorbiciklit kapott ajándékba (meg szegfűt, de az mindegy). Aztán érkeztek törökök, görögök, Szilézia miatt korábban adott volt a lengyelek bevándorlása, akik a kilencvenes évek elejétől újult erővel költöztek Németországba, majd magyarok, románok, a délszláv háború miatt többek között szerbek, albánok jöttek. Az utóbbi években pedig sokan érkeztek a Közel-Keletről. A kiköltözésünk után a nyelvtanfolyam mellett dolgozni is szerettem volna, így kötöttem ki a bohócos burgerezőben, ahol a kollégáimmal együtt 17 ország gyermekei dolgoztak és kommunikáltak amúgy németül. Volt görög, macedón, albán, bolgár, sri lankai, szír, afgán, román, bosnyák, donyecki, szerb, lengyel, indiai, német, etióp, tunéziai, kubai munkatársam is. Tervezek egyszer egy riportsorozatot készíteni olyan ismerőseimmel, barátaimmal, akik más országokból érkeztek ide. Köztük van mexikói, japán, szlovén is, de sok német barátunk is van.
Nagy-Britannia kétségtelenül a gyarmatosításnak köszönheti, hogy olyan sokszínű a lakossága. Az Amerikai Egyesült Államok főleg az újrakezdés, az új élet lehetőségeként vonzotta az embereket a világ minden tájáról, másokat meg hajók gyomrában hoztak, ami etikailag finoman szólva is megkérdőjelezhető, de tény, hogy a leszármazottaik közül sokan komoly karriert futottak be. És akkor az őslakosokról még nem is beszéltünk.
Nürnberg lakosságának kb. 60%-a német ajkú, német származású polgár. Közel egyötöde nem német származású, itt született német állampolgár, vagyis leginkább török, lengyel, olasz, görög. Egytizede az EU országaiból érkező itt élő, de nem német állampolgár, a maradék pedig nem EU tagállamból érkező külföldi. Nürnbergben teljesen megszokott, hogy a metrón a fejkendős bosnyák muzulmán nő mellett egy nigériai cserediák ül, velük szemben egy kínai anyuka a csemetével, aki mellett egy német srác utazik. Az osztályok színesek, sok a bevándorló meg a bevándorló háttérrel rendelkező, de már itt született kiskölyök, a kínai osztálytársnőm ennek például nagyon örül, mert ő hat év alatt alig tudott megtanulni németül és küszködik vele, míg a lánya jövőre megy iskolába és folyékonyan beszélget a német ovis társaival. Utaztam már olyan taxisofőrrel, akivel kedélyesen csacsogtunk, majd megkérdezte, honnan jövök. Miután válaszoltam, vicces kedvemben én is megkérdeztem, ő honnan jön. Mivel semmilyen akcentusa nem volt, nem számítottam rá, hogy közli, 11 évesen érkezett Libanonból.
Külföldinek lenni Nyugat-Európában nem nagy kunszt. Itt szinte minden második ember külföldi, ahogy Londonban, New Yorkban, Párizsban is. A sokféle kultúra, az eltérő szocializálódásnak persze megvannak a maguk hátulütői is, mindamellett, hogy a németek között is népszerűek az indiai éttermek, a thai fogások vagy a szusi. A bevándorlók vagy a második generációs, tehát már itt született, de bevándorló szülők gyerekeként itt élők sokkal nyitottabbak, barátságosabbak, teljesen mindegy, hogy európaiak vagy nem, keresztények, muzulmánok, vagy szimplán ateisták. Az átlag német csendes, nem mond gyakran véleményt a bevándorlással kapcsolatban, de ha az ember megkapargatja a felszínt, észreveheti, hogy a témában való zárkózottságukat az okozza, hogy frusztráltak ennyi különböző kultúrájú ember között. A törökökre, görögökre nagy részt jellemző, hogy zajosak, hangosan élnek, ráérősen intézik a dolgaikat, a munkamániás németek ezt pedig nem tudják hova tenni. A legtöbb német komoly előítéletet hordoz csendben magában. A volt főnöknőm, maga is német, egyszer azt mondta, hogy őt nem érdekli, a beosztottja német-e vagy sem, lehet olasz, lehet magyar, de törököt nem fog soha alkalmazni. Ugyanakkor a második világháború még igenis erőteljesen a jelen része, és komoly bűntudat van a németekben, hiába nagy részük még nem is élt akkor. Emiatt szuper nyitottak a felszínen és egyfajta amerikai vidámsággal érdeklődnek a különböző kultúrák iránt, szerveznek rendezvényeket és önkénteskednek, míg otthon eszükbe nem jutna pl. curry-t főzni vacsorára a bajor kolbász helyett.
Arról viszont, hogy mennyire jó egy ennyire sokszínű városban élni, nem akarok véleményt mondani. Nem tudok ugyanis, mivel még nem döntöttem el.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: