Nürnberg körülbelül 1000 éves település, Bajorország második legnépesebb városa, mintegy 515 ezer fő lakja. Neve sziklás hegyet jelent. Kelet-nyugat irányban kettészeli a Pegnitz nevű folyó. A város saját nemzetközi repülőtérrel és pályaudvarral bír. Nürnbergben székel a MAN, az AEG, a Grundig és a Triumph is, a híres nürnbergiek közé tartozik Albrecht Dürer, Hans Sachs, Johann Pachelbel, de hogy ma élő példát is hozzak, a bajorországi miniszterelnök, Markus Söder is.
Nürnberg nem csak csodálatos templomairól, a várról és a környező természeti adottságairól híres, a második világháború végét ítélettel lezáró Nürnbergi per is itt zajlott, bár a nevéből ez nyilván adott. A Hiroshima téren áll az egykori SS-kaszárnya, amely ma a Szövetségi Kormányzati Iroda Bevándorlásügyi Irodájának ad helyet, szerintem ironikus módon (és ebben nincs pártállás a részemről). Tőle nem messze, a Dutzendteich tavacskák partján áll az egykori náci pártszékház, amelyben ma emlékkiállítás található állandó jelleggel, de koncertek és időszakos kiállítások is megrendezésre kerülnek gyakran. A kettő között pedig a Volksfestplatz, ahol évente többször is súlyos euróösszegektől szabadulhat meg az ember fia vagy lánya egy-egy fesztiválon, ahol fahéj- és kolbászillat keveredik, szól az örökzöld sramli vagy retrózene, és a látványosságok nem merülnek ki az óriáskerékben és a céllövöldében.
De nem ezért költöztünk ide.
Valamikor 2010 felé éreztem azt, hogy nekem Magyarország kicsi. Nem is méreteit tekintve, mert úgy meg éppen túl nagy volt. Budapesti lányként, aki sosem lakott kisebb településen, egy ideig természetesnek vettem az állandó nyüzsgést, a tömeget, a hosszú utazásokat a városon belül. Aztán rájöttem, hogy ezt elviselni nem feltétlenül kötelező. A mérleg egyik serpenyőjében ott volt a koszos BKV-n való majdnem egyórás zötykölődés mindennap munkahelyre be, majd onnan ugyanennyi haza, a rengeteg ember, akit kerülgetni kell az utcán, a sok hajléktalan, a mocsok a kapaszkodókon, a járdán, a boltok kilincsein. A szmog. A kevés zöldterület. Hogy azt éreztem, nem kapok levegőt, szó szerint és átvitt értelemben sem. Mindenki ideges, mindenki siet, az emberek lökdösődnek, frusztráltak, és csak ott nem csesz ki a másikkal, ahol éppen valamiért nem tud. A másik serpenyőben pedig ott volt a kényelem: éjjel is jóformán bárhová haza tud menni az ember a városon belül, rengeteg és egymillió vásárlási lehetőség az Ikeától a Legón át, az Orsay-n keresztül a Tesco-ig. Opera, színházak, mozik tömege. Fesztiválok, jópofa étkezdék, éttermek, büfék. Aztán azon is elkezdtem gondolkodni, hogy tényleg azért dolgozom-e, hogy kifizessem az albérletet, amit egyedül nem is tudok fenntartani, ezért adott esetben meg kell osztani a lakást haverokkal, vagy összeköltözni egy aktuális párkapcsolatban. A saját lábamon akartam állni, nem a szülőkkel összeköltözve, nem belekényszerülve egy együttélésbe, és nem a mosdóra vagy a konyha felszabadulására várva. Magyarországi mértékkel nézve nem kerestem rosszul, mégis nehezen tudtam félretenni, éves nyaralásra nem volt elég pénzem, de sokszor megéreztem egy-egy mozizós vagy éttermes (értsd: kocsmás) kiruccanás költségeit is a pénztárcám állapotán. És egyszerűen túl sok volt az ember, a perspektívák hiánya is frusztrált minket, a politikai helyzet pedig nem csak elkeserített bennünket, hanem a bicskát is kinyitotta a zsebünkben. Aztán 2016-ban elég lett és a kiköltözés mellett döntöttünk. Családot, barátokat hátrahagyva. Az én baráti köröm nagy része ugyan már régen külföldön él, Londonban, itt Nürnbergben, Norvégiában és Finnországban, de mások Magyarországon maradtak, ahogy a családjaink is.
2017. június 1-én érkeztünk, azóta másfél éve itt lakunk, dolgozunk, szórakozunk. Két macskával, három bőrönddel és egy autónyi mindenféleséggel kezdtük meg a németországi életet, a két ördögtől való bársonytalpú, valamint Dante és én, Lindi. Hogy milyen tapasztalatokat szereztünk, hogyan sikerült vagy nem sikerült beilleszkedni, milyen a nürnbergi élet és milyen akadályokba ütköztünk, honnan kaptunk segítséget, erről szól a blog egy része. A másik része személyes vélekedés a lét minden aspektusáról, azaz egyszerűen megfogalmazva: megmondom a véleményemet mindenről, ami éppen eszembe jut. Nem politikailag korrekten, nem trendekhez igazodva, nem másodkézből. Iróniával, fekete humorral és szókimondva. Üdvözlet azoknak, akik velem tartanak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: